Nem vagyok rossz szülő, csak ADHD-s a gyerekem!

És csak mondja, és mondja. "Túlbeszélés", így hívja a szakirodalom.

Szülőként nagyon nehéz kezelni ezt a helyzetet úgy, hogy segíteni tudjunk a gyereknek, és ne frusztráljuk őt jobban, mint amit az állapota már eleve kivált. Egyrészt jó volt végre tudni, hogy mi annak az oka, hogy a gyerekünk nem "akar" idomulni a szabályokhoz. Miért nem működnek nála azok a nevelési módszerek, amik más gyerekeknél beválnak.

Másrészt ott álltunk talpig pánikban: Hogyan tovább? Mi lesz vele?

Mire a diagnózisig eljutunk az ADHD-s gyermekükkel, már a mindennapjaink része a stressz. Jön a társadalom felől a kritika:

• "Nem igaz, hogy nem tudja megnevelni a gyerekét!"
• "...mert minden rá van hagyva!"
• "Minek az ilyennek gyerek?"

Addig mantrázza ezt a környezet, hogy egy idő után elkezdesz hinni abban, hogy rosszul csinálod, hogy rossz anya, rossz apa vagy...

Elhiszed, hogy a gyereked azért nem fogad szót a világon senkinek, azért nem törődik a veszélyekkel, azért nem tud hátratett kézzel ülni 45 percet az iskolában, mert béna vagy, rosszul neveled. Hiába bújod a szakirodalmat, és próbálsz ki új módszereket, végül az összes gyermeknevelési könyv a kukában landol. Ha egyik tanács sem válik be, nyilván a te hibád. Ki másé lehetne?

Abban az időben, pár héttel a diagnózis előtt voltam a legmélyebben. A tehetetlenség fájt, hogy láttam a fiam küszködését, a próbálkozásait, hogy hozzáidomuljon az elvárásokhoz, láttam az akarást benne és azt, hogy mégsem megy. A világ a szigorú szabályai, akár a végtelen, értelmetlen volt számára. Még nehezebb ez egy idegen országban, kivándorlóként, ahol az ember nem ismeri a rendszert, ahol kihívást jelent az is, hogy pontosan értse azt, amit a szakemberek mondanak, vagy, hogy pontosan fogalmazza meg a problémákat.

Még az óvodában ismerkedtünk meg Frau Frei-jal, ő az itteni családsegítő központ egyik pedagógusa. Az ő feladata volt, hogy segítsen megoldást találni Marci magatartás problémáira. Természetesen a gyerek a prioritás, de emellett nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a szülőt is segítsék. És a szülőnek szüksége is van minden segítségre, mert a problémás vagy beteg gyerekkel járó mentális megterhelést képtelenség egyedül feldolgozni.

Frau Frei egy afféle anyafigurává vált számomra: fogta a kezem, segített iskolát, napközit keresni, eljött velünk minden megbeszélésre. Segített megérteni és megtanulni, hogyan működik a német rendszer. Amikor pedig az kellett, tartotta a vállát és megvigasztalt. Két évig volt velünk, és én megsirattam a búcsút. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, hiszen a diagnózis felállítása után már nem tévelyegtünk vakon: ha tudod a probléma okát, találsz megoldást is. És a megoldással Frau Frei feladata véget ért.

Nem lettek zökkenőmentesek a hétköznapjaink, de működnek. Vannak súrlódások az iskolában, itthon, jönnek néha igazán nehéz napok, de csiszolódtunk, megtanuljuk egymást. "Te szoktad mondani anya, hogy mindig nézzük a dolgok jó oldalát." - figyelmeztet Marci. És én már tudom, mi az ADHD jó oldala: "Mi sosem unatkozunk!"

Nyitókép: iStockphoto