Nekem duplán kell szeretnem…

- Hát, itt vagy végre! – kiáltok fel megkönnyebbülten.

Mire ő válaszképpen lehuppan a székre, és dühös, mellkasrázós zokogásban tör ki; ennyit mond:

- Ó, hogy én mennyire gyűlölöm a szüleimet!

Válaszán, viselkedésén kissé meghökkenek, ám tudom, érzelemtelített barátnőm szinte óránként más és más hangulatba vedlik át. Én így szeretem. Nem játssza meg magát senki előtt. Senki előtt. Mindössze a szülei előtt arcoskodik. A szüleinek voltaképpen halványlila gőzük sincs arról, hogy ki az a csodálatos ember, akit felneveltek.

Hogy lehetséges ez? Nos, egyszerűen nem voltak ott. Testben igen. Táplálták, elvitték orvoshoz, hetente ellátták zsebpénzzel, „letudták" a napi "hogyteltanapod-voltegond-kellevalami" mantrát, és eztán csak egymással törődtek.

A gyerek, mint valamiféle megtűrt kis „házi-kedvenc" szólt, ha éppen valami sürgős, fontos, életbevágó volt. Tette, amit elvártak tőle, úgy ahogyan elvárták azt.

Vikinek leginkább az tépte-mardosta a szívét, hogy egy alkalommal fültanúja lehetett annak, hogy az anyja a következőket mondta a szomszédasszonyának:

Mindennek hallatán a falfehérré vált Vikiben meghalt valami. Addig is motoszkált benne valamiféle megmagyarázhatatlan sejtés, amit időnként elhessegetett a „hülye vagy, nincs itt semmi gond az égvilágon, csak képzelődsz" maga-nyugtatással; ám minden kiseprűzés ellenére mégis visszasomfordált a gondolataiba ez az érzés, bekúszott a mellkasába. Rátelepedett, mint egy lidércnyomás, és nem engedte: fojtogatta, lassú cseppadagonként mérgezte, rombolta.

Mikor láttam, hogy kissé alábbhagy a zihálása és arcát sem áztatják a könnyek, végre megkérdeztem:

– A szüleid? De hát nem is találkoztál velük már lassan egy éve.

– No, ez az! Látod! Éppen ez a gond! – vágta rá Viki, és mintha szemrehányóan tekintett volna rám, mert értetlenkedem.

– Ezt nem egészen értem. Elmagyaráznád, kérlek? – kértem tőle.

– Tudod – magyarázta barátnőm –, a szeretet ellentéte nem a gyűlölet. Nem az, hidd el, mert abban van egy nagy adag érzelem. Az fel van pumpálva élettel. A hideg-rideg, ami lesz hozzáállás, az a gyűlölet. Amikor jégcsapként figyelik a másikat. A szüleim hozzáállása az életemhez, hozzám. Na, ez a szeretet ellentéte. Amikor csak a "mit mondanak mások" uralja a tetteiket, és képesek e köré berendezni az életüket. A látszatéletüket. Ha rajtuk múlna... - és itt megállt.

Maga elé meredve ült. Hosszú percekig nem törtük meg a csendet. Kis idő múlva Viki szólalt meg:

– Végül is, meglehet, igazuk van. A szeretetet nem lehet követelni, és az nem is mindig csak úgy, adottként lép be az életünkbe. Amikor megszületett az első gyermekem, ránéztem, és tudtam, így nem is lehet szeretni, ez már több minden földi szeretetnél. Anyám ezt nem érezte.

– Honnan tudhatnád ezt? – kérdeztem.

– Egyszerűen onnan – válaszolta –, hogy nagyanyám elmesélte egy ebédhez készülődés során - amióta a paszulylevesre még ránézni sem tudok -, hogy engem tulajdonképpen nem akartak. El is akartak... tüntetni az életükből, mint egy kis szappanbuborékot, mintha soha nem is lettem volna. Aztán mégsem jött össze. Valamiért. Itt vagyok, mert nekem duplán kell szeretnem a gyermekemet. Mert szeretnem kell elsősorban őt magát, és szeretnem kell a benne megbúvó kicsi ént is, akit nem öleltek, babusgattak, akinek nem olvastak esti mesét, akinek nem cirógatták meg rózsás pofiját. Akit nem vettek ölbe és, akit nem dicsértek soha, semmiért.

Győrfy Linda

Nyitókép: Shutterstock