Nem tudom, meddig bírom még elviselni, hogy olyan vagy, mint az anyád...

Anyád összetetten mérgező személyiség. Az egész családod kivan tőle idegileg. Amióta az eszeteket tudjátok, szóltok. Szólt édesapád is, a bátyád is. És szóltál te is. Rengetegszer. És semmi változás. És hiába van sok jó tulajdonsága - mint a mérgező embereknek általában. Szereti a családját, még ha a maga torz módján is. Isteni családi ebédeket készít. Próbál mindenben segíteni. Jószívű, jólelkű ember. De hiába, ha mindent felülír az alapműködése. Ami, - ahogy említettem -, összetett és mérgező.

Amióta csak él, mindig morog. Mindig, mindenben a rosszat látja. Állandóan a legrosszabbra készül és szorong. És hiába kérte édesapád, ne morogj már mindig, nem változott. Én nem is értem, hogy bírta vele annyi éven át. És ti hogy bírtátok? Azt, hogy rátok telepszik, megfojt, minden lében kanál. Képes felhívni a negyvenöt éves gyerekét, hogy mosott-e fogat? Agyrém. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Mert folyton agyal, mindig kitalál valamit, szerinte hogyan kéne csinálni. Mármint másnak. Főleg a gyerekeinek és főleg nekem. Tudod, én erre ugrom. Mert ez minden, csak nem szeretet. És minden, csak nem egészséges. Megállás nélkül azt hallgatjuk tőle, hogyan kellene élnünk, de olyan szinten, hogy milyen vitamint szedjünk és hogyan rendezzük be a mindennapjainkat. Felsorolni is lehetetlen. És ez még hagyján! Mert egy életre megnyomorított mindenkit maga körül.

A bátyád pont olyan nőt választott, mint ő. Te nem, mert felismerted, de azt nem, hogy te magad is ilyenné váltál. Nem annyira, mint ő, de mégis. És nem elég, hogy őt hallgatom, téged is muszáj. És észre sem vetted sokáig, hiába mondtam.

Ha bármit elújságoltál neki, belevágtál valamibe, azonnal sopánkodni kezdett, hogy az miért veszélyes. Miért nem sikerül majd. Hogy inkább bele se vágj, úgysem sikerül. És szépen lassan elhitette veled, hogy te semmire sem vagy jó. Hogy akármit csinálsz, úgysem boldogulsz.

És még ez sem volt elég. Mindig, minden alkalommal beszól valamit. Aztán, mikor jogosan felháborodik mindenki, közli, hogy jól van, nem kell idegeskedni, hagyd már abba, hát én csak mondtam. Nos, ez nem így van. Nem csak úgy mondta. Egyáltalán nem. Pontosan tudja, mit csinál. Rengetegszer mondtátok neki. Én is. És tojik rá. Vagy elröhögi és közli, hogy ilyen vagyok és kész. Vagy sírni kezd, hogy ő csak jót akar és két nap múlva bocsánatot kér.

De ez sem számít, mert direkt figyelmen kívül hagyja mindenki kérését. Az a lényeg, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja. Akkor is, ha ezért átgázol a szerettein. Nem érdekli. Csak legyen úgy, ahogy ő gondolja. Nem érdekli, az jó-e a másiknak. A saját anyjának égnek áll tőle a haja. Egy valóságos örömgyilkos. Egy ember, aki képtelen a jót meglátni.

Tudod, amikor összekerültünk, nem volt ez ilyen vészes. Mert bár volt ilyen viselkedésed, de ritkán. Viszont azóta eltelt pár év, és minden változott. Amit anyád nem tudott megemészteni, hogy már nem az egyedüli pici fia vagy. Ami addig sem volt úgy, mert küzdöttél, de addig senki sem veszélyeztette a pozícióját. Mosott rád, főzött rád, amikor hetekig külföldön dolgoztál és csak pár napra estél haza. Nincs is ezzel gond. Gondoskodott rólad. Csak aztán lettem én. Kezdetben agyondicsért. Ajnározott. De aztán szembesült azzal, hogy egy nővel élsz együtt, aki mos rád, főz rád és már nem ő áll az első helyen.

A versenyzés gondolata sem kellett volna, hogy felmerüljön benne, hiszen nem vettelek el, ott vagy neki. Ott vagyunk. De felnőtt férfi vagy, akinek családja lett, ez a természetes. És ezzel nem tudott megbirkózni. Onnantól én lettem a főgonosz. Aki még egy rendes ételt sem tud az ő kisfiának főzni. Folyton zaklatott, hogy menj el hozzá, mert főzött neked. Neked. Nem nekünk. És hiába mondtad, nem kell, mert főztem és ott a rengeteg étel. Hiába mondtad, hogy szóljon előre, főzzön mindannyiunknak, és akkor aznap én nem főzök.

Aztán kitalálta, hogy még mosni sem tudok, minden cuccod pocsék, mióta velem vagy. Az nem számított, hogy négyen vagyunk a családban, és ugyanúgy mosok. Mindenki cucca klassz, csak a tiéd szar. Akárhányszor nála vagyunk, vagy felhívom, biztos, hogy beszól. Hogy keveset eszem, sovány vagyok. És miért így eszem, miért nem úgy, mint minden normális ember. És biztos beteg vagyok.

És miért nem szolgállak ki jobban, mert bezzeg ő mindent megcsinált helyettetek. Persze, mert más dolga sem volt. És szeretett mártírkodni és cselédet játszani. Ahogyan most is. Beledöglik mindenbe mindig. Hiába kérjük, hogy lassítson. Aztán összezuhan és nekilát panaszkodni, hogy ő mennyi mindent megtesz. Hogy mennyire elfárad. Mekkora áldozatokat hoz.

Tény, hogy már nem hívom fel és nem is megyek hozzá. Mert nem ért a szép szóból. Elmondtam neki, hogy velem ezt biztosan nem fogja csinálni. Nem érdekel, hogy ehhez szokott hozzá, nem érdekel, hogy a családja ezt eltűri, mert tehetetlenek. Az én életemben nincs helye mérgező embereknek. Jól megsértődött, amikor ezt elmondtam, de hát ez van.

Csak egy dologgal nem vagyok megbékülve. Amióta kiéleződött a konfliktus, benned is felerősödött minden. És látom, nagyon igyekszel változni, tudom, milyen kemény meló ez, de már nagyon az agyamra megy a folytonos borúlátás. Az, hogy pont úgy töröd le a másik örömét, ahogyan anyád a tiédet. Ez nagyon gáz. Ez a mintakövetés. Át lehet írni, de nagyon nehéz. Ebbe kapaszkodom, mert szeretlek.

Nyitókép: Shutterstock