Anya-fia kapcsolat: köztünk még mindig él és működik a gyermeki varázslat

Ezt biztosan tudom, mert először is, együtt rendeztük be a vitrint, másodszor, együtt is takarítjuk, rendszeresen. És együtt is lesegetjük állandóan "őket", mert imádjuk ezeket a figurákat. Csodás kis gyűjtemény, négy polc van tele velük. Mindegyiknek emlékszem a történetére: mikor, milyen alkalomból kapta a fiam, mennyi időt vett igénybe az összeépítése. Akadt, amihez az egész család nekiült karácsonykor, mert majdnem kifogott rajtunk. Azóta a gyerekem felnőtt, de a vitrin és a nagy becsben tartott figurák maradtak. Akad köztük tetemes mennyiségű Star Wars-, Simson család- és Bionicle-gyűjtemény is.

Na, szóval álltam a vitrin előtt és biztos érdekes fejet vágtam, mert a fiam vigyorogva fordult hozzám:

- Na, mi van, anya? Mit látsz?
- Te... ezek már megint nem ott vannak, ahol este álltak.
- Nem hát – közölte haláli nyugalommal a gyerekem. – Mondtam már neked kicsi koromban is, hogy éjjel életre kelnek.
- Hogy mi? – csuklottam egyet. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk.

A fiam csak huncutul mosolygott, aztán nekiültünk és felelevenítettük a kezdeteket.

Anno, a moziban láttuk a Toy Story című mesefilmet. A gyerekem roppant izgatott lett a végére, mindenféle keresztkérdésekkel bombázott:

Bevallom, én hiszek a varázslatban. Még akár ebben is. Úgyhogy belementem a játékba. Megállapodtunk abban, hogy azért kelnek életre, mert rém kellemetlen lehet egész nap egy kényszerpózban állni. Meg aztán a játékok is kíváncsiak a világra, és az otthonra is, ahol élnek. És azokra, akikkel együtt élnek. A mozi utáni reggelen a fiam titokzatos mosollyal ébresztgetett:

Átcsattogtam, a hajam ezerfelé, a szemem, akár a rizs. Szinte semmit nem láttam, de tudtam, itt most helyzet van, arra pedig reagálni kell. Így hát álldogáltam a vitrin előtt és bámultam a benne lakókat. Mintha tényleg máshogy álltak volna. Mintha tényleg másképpen tartották volna a karjukat. Máshogyan állt a lábuk. Akadt, amelyik elhagyta a sisakját.

A fiam izgatottan kiabált:

Végül annyiban maradtunk, hogy lefotózzuk este a vitrinlakókat, aztán reggel is, és majd összehasonlítjuk a képeket. Ott lesz a bizonyíték feketén-fehéren. Így is tettünk. Gondosan ellőttünk legalább harminc képet. Különböző szögből, innen-onnan. Aztán lefeküdtünk.

Éjjel egyszer motoszkálásra ébredtem. Hallgatóztam egy darabig, mire beazonosítottam a dolgot. A fiam szöszmötölt a szobájában. Mivel nem szólt, gondoltam, minden rendben. Nem ez az első eset, hogy felébred és elfoglalja magát. Ha nem tudott aludni, olvasott vagy legózott egy darabig. Vissza is szunyókáltam.

Reggel a gyerekem a fényképezővel ébresztett. Nem volt kecmec, menni kellett dokumentálni a reggeli tényeket. Itt is készült legalább két tucat fotó. Előhívattuk őket, szépen kirakosgattuk és természetesen találtunk jó pár eltérést.

- Te, kisfiam, mit molyoltál az éjjel? Nem tudtál aludni?
- Én aludtam anya. Csak reggel ébredtem. Miért?
- Mert hallottam, hogy szöszmötölsz.
- Az nem én voltam. Nézd meg a képeket. Látod? Ők voltak. Na most nézd meg. Most is mind máshogy áll. Csak arra nem jöttem még rá, hogy húzzák el a vitrin üvegét.

Néztem, hümmögtem, hallgattam. Végül úgy döntöttem, belemegyek a játékba.

- Szerintem összefogódzkodnak. Így sokkal erősebbek lesznek. Aztán ki tudnak mászni. De tudod mit? Szólhatnál nekik, hogy nem kell titkolózniuk. Itt figyelnek, hogy rájöttünk-e a titkukra. Tőlem nyugodtan mászkálhatnak.

Így is lett, és az évek alatt egyszer sem hagytuk el ezt a kis rituálénkat. Most is azért álltam a vitrin előtt, mert a tizenkilenc éves fiam selejtezett a szobájában. De a vitrinlakók maradtak. Egytől egyig. És természetesen most is sejtelmes vigyorral közölte:

Hát ennyiben maradtunk. Így esett, hogy a varázslat az életünk része maradt.

Nyitókép: Shutterstock