Szerelem az, amikor nem sürgetünk semmit, csak egymásba simulva létezünk

Ide-oda kanyargásuk az időt juttatja eszembe, mely rohan a gyönyörűséges pillanatokban, de ólomlábakon jár annak, aki várakozik. Várakozni sok mindenre, sokféleképpen lehet: eseményre, találkozásra, időre, lelki történésekre. Lehet várni jókedvűen, bizonyossággal, búskomoran, sürgetve, belemerülve az örökkévalóságnak tűnő időbe, s lehet játékos komolyan, örülve a célig tartó út minden pillanatának. S az elengedés is átszövi életünk minden pillanatát, kezdve a bennünket túlhaladott érzésektől, helyzetektől, történésektől egészen létünk állomásainak, korszakainak megéléséig.

Én most várakozom, várlak téged, hogy megérkezz, közben elengedem a mellkasomat szorító bilincseket, próbálva nem arra gondolni, hány hosszú óra még az út, amíg megérkezel. Van, hogy elfoglalom magam ilyenkor és van, hogy csak nézek ki a fejemből, mint most és hagyom, engedem, hogy csönddé váljak, mozdulatlansággá, mely beszédesebb minden szónál. Most azzal töltöm ezeket a tétlen órákat, hogy hagyom magam belesimulni, beleringatódni a bársonyos estébe, a belső csöndembe, érzem, hogy átjár a nyugalom, a béke, és igen, az erő is. Bizonyosságot adó erő, mely miatt tudom, hazaérsz.

Aztán egyszerre, lassan, mélyen megmozdul bennem valami és én átúszom egy látomásba, mely nyitott szememet csak a belső látásra engedi működni, az izmaim lazán tartják a testemet és az élmény szinte valósággá válik, mintha itt lennél. Megérzem tenyered forróságát a csípőmön és érzem, ahogy magadhoz húzol, mint mindig, amikor végre hazatérsz. Soha nem sieted el ezeket az öleléseket, mindig megadod a módját, komótosan ízlelsz velem együtt minden pillanatot.

Mohón ölelsz ilyenkor a mellkasodra, szorosan tartasz, egyik kezed a hátamon, másik tenyered egészen lent, éppen a markodba illek, az arcomat a nyakadba fúrom és te a fejemre hajtod az arcodat.
Olyan mélyet sóhajtasz ilyenkor, hogy minden idegszálammal érzem, tudom, hazaértél, otthon vagy itthon és bennem, velem. Szó szerint megérkezel ilyenkor, testben, lélekben.

Aztán az arcod felém fordul és érzem a szád puhaságát és azt a fajta csókot, amit eddig soha, senkitől nem kaptam, csak tőled. Elmerülünk ebben a puha csókban, mint egy tengermélyi áramlásban, egy ideig ringatjuk csak egymást és minden négyzetcentiméterünkkel összesimulva állunk az előszobában.

Ebben a csöndben, ebben a mélységben, ebben a szinte mozdulatlanságban azt hihetné az ember, a mély szereteten és összetartozáson kívül nincs más, de ez nem igaz. Ezekben a lassú hullámokban olyan szenvedély rejtőzik, mely nem mutatja meg magát akárkinek. Nem csillog a felszínen, de ott él mindkettőnkben, kivárja az idejét, tudja, a beteljesedés gyönyöre ezerszínűvé válik, ha nem rohanjuk el a történéseket. Időnként halk neszekkel, máskor hangos tevés-vevéssel vacsorát csinálunk ilyenkor, teát főzünk, előkészítünk mindent másnap reggelre: kávét, reggelit, hogy csak egy mozdulatot kelljen tenni majd az ébredés kábaságában.

Csupa rutin dolog: fürdünk, eszünk, beszélgetünk, jövünk-megyünk a lakásban, és néha vigyorgok, micsoda násztáncot járunk. Egyikőnk kimegy ide-oda, a másik pár másodperc múlva követi, szemezünk, huncutkodunk, fülig ér a szánk. Ölelünk újra és újra, mintha nem tettük volna pár órával korábban, pajkosan rácsapsz a hátsómra, én visítozom, mint egy tizenhárom éves kamaszlány. A fiunk meg néz bennünket, az ő szája is körbeszaladna a fején, ha nem lenne füle, a szeme ragyog és látszik, örül nekünk. Nem sürgetünk semmit, csak egymásba simulva létezünk.

Aztán van, hogy összebújva alvós éjszaka lesz a folytatás, ahol megszokottan bár, de soha meg nem unva gömbölyödünk egymáshoz a kis kuckónkban, egy takaró alatt, vihogva, sóhajtozva, lassan elcsöndesedve. Ismerem a szertartásrendet: paplan beteker, nagypárna fej alá, másik a mellkashoz, kispárna még a biztonság kedvéért, takaró felhúz a fülig, akkor már nagyon kell nevetnem, hát tiszta vicc, felébredek, mire végig molyoljuk a rendtartást.

Aztán persze mégsem, ahogy megérzem a selymes, sima, meleg bőrödet, ostorként vág végig rajtam az álom és már érzem, húz lefelé, biztonságban vagyok. Érzem, átnyúlsz fölöttünk, a karod rám nehezedik, a tenyered a csípőmre simul, és lassú mozdulatokkal jár fel és alá, lassan már dorombolok, az én kezem a hasadon vagy a mellkasodon, mindegy, csak érezzelek.

Ahogy telik az idő, a vágyunk egymás iránt nemhogy csitulna, hanem meglepő módon erősödik, s mindketten tudjuk, ahogyan egyre jobban összetartozunk, egyre erősebb és eltéphetetlenebb kötelékkel, ezernyi szállal fűződünk össze, ez adja az együttléteink sava-borsát, ez a bizonyosság, otthon vagyunk egymásban. Kincsként őrizzük ezt a szerelmet: tudjuk, ilyet csak egyszer ad az élet.
Törékeny ez a kincs, éppen a teljessége miatt könnyen sebződik, hihetetlenül erős és mégis törékeny, illó, mint egy csillogó, szépséges pillangószárny. Várlak.

Nyitókép: Shutterstock