Nyílt levél a férfiaknak: Kérlek, ne tunyuljatok bele a párkapcsolatba!

Elpakolom az üres tányérokat a mosogatógépbe, s míg letörlöm az asztalt egy nedves ruhával, nézem őt. Még mindig szeretem, de ebben a pillanatban legszívesebben fejbe kólintanám egy serpenyővel.
- Nem ártana, ha segítenél – bököm ki végül ingerülten.
- Pillanat... - jön a válasz, ami csak még jobba felbosszant, ugyanis a hang tulajdonosának láthatóan esze ágában sincs segíteni. Mélyen belefeledkezve a telefonja nyomogatásába elengedi a füle mellett a kérésemet. De, mégis miért?

Hol volt, hol nem volt...

Szóval miért? És főképp mikor? Mikor változott meg minden? Mikor tűnt el a lelkesedés, és annak a vágya, hogy a kedvemben járjon?
Emlékszem, kapcsolatunk hajnalán – bevallom, nem ma, de nem is tegnap! - minden más volt. Amikor találkoztunk, éreztem rajta az izgatottságot, sőt talán kicsit a félelmet is. Akkor még félt, hogy ha valamit rosszul csinál, elveszíthet. Emlékszem, az egy szál fehér rózsára, amit hozott nekem szinte minden alkalommal. Emlékszem a zenei válogatásra, amit összeállított. Sőt, a szerelmes levélre, amit kézzel írt. Pedig sosem ír kézzel és sosem ír levelet - már! Akkor azonban még írt. Ahogyan minden hétvégén ő készítette el a reggelit is, és ágyban hozta, hogy ott együtt együk meg.
Úristen, fogalmam sincs róla, mikor kaptam utoljára ágyba reggelit vagy egyáltalán bármilyen reggelit, amit nem én készítettem el.

Igen, jól tudom, hogy egy kapcsolat elején minden más. Ekkor még rózsaszín szemüvegen át látjuk a világot – és nem csupán mi, nők, hanem a pasik is. A kezdeti lelkesedés szárnyakat ad nekik, és szinte megtáltosodva olyan dolgokat is megtesznek, amelyeket azelőtt talán még soha.

Beetetési időszak – sokan így hívják ezt a korszakot. Amikor a legszebb, legelőnyösebb arcukat mutatják – de valljuk be, nem csak ők, hanem mi is. És nincs is ezzel semmi baj, egy bizonyos szintig.

Ha azonban a párom a vad szerelemtől fűtve, minden hétvégén ágyba reggelit készített, akkor 3 év múlva is elvárhatom, hogy legalább néha így tegyen. Nem kell minden hétvégén, de hébe-hóba! Vagy, ha régen együtt takarítottunk, akkor évek múltán mégis miért az a normális, ha most egyedül teszem, és rá kell szólni, hogy segítsen! Pedig nem így indult a dolog. Aztán valahogy ide jutott.

Miért gondoljátok, hogy az jó, ha a kezdeti 1000%-ról 1%-ra esik vissza mindaz, amit mutattatok magatokról? Mert oké, legyen 100%-ról 50%. Az belefér. De amikor a koszos tányért sem viszitek ki magatok után a konyhába...

Arany középút

Nem azt mondom, hogy 40 éven keresztül pincsikutyaként kell körbeugrálni a kedveseteket. De ha valamit mutattok magatokról az elején, akkor az legalább részben legyen igaz. Például,

Vagy, ha utálod a színházat, akkor ne csinálj úgy, mint aki szívesen áldoz minden héten Thália oltárán.

Amit elhitetsz a másikkal, az minimum köszönőviszonyban legyen a valósággal és 2, 3, 10 év múlva is szívből és erőlködés nélkül tudd megadni a kedvesednek, legalább a töredékét annak, amit mutattál magadból.

Mert ugye nektek sem esne jól, ha a választottatok eleinte vad szexistennőnek, fitness ladynek, konyhatündérnek és rendmániásnak adná ki magát, ám néhány év elteltével +20 kilóval, pizzát majszolva feküdne naphosszat a kanapén, miközben az egész lakás úszna a koszban... a szex pedig csak álom lenne a számotokra.
Na ugye, hogy ugye? Akkor tessék elpakolni magatok után, segíteni és néha – legalább ünnepnapokon – egy szál virágot hozni vagy csak elhívni sétálni a párotokat, mint egykor, a kapcsolat hajnalán.

K. Flóra írása