Mit tehet egy gyerek, ha tudja, hogy rossz ember van az anyja mellett?

Olyan hisztirohamaim voltak akkoriban a szüleim válása miatt, hogy sokszor a párnába ordítva bőgtem, visszagondolva szinte hihetetlen, hogy tudtam ennyire kiborulni... Pedig gondosan ügyeltek arra, hogy megnyugtassanak, minden ugyanolyan lesz, mint eddig, és legbelül nem bántam, hogy nem kell esténként hallgatnom a vitáikat, az ajtócsapkodásról nem is beszélve. Mégis, amikor bekattant az agyamba a válás szó, vigasztalhatatlanul sírtam, és csak arra gondoltam, mi lesz velem, ha anya és apa nem egy házban fognak lakni. Arról nem beszélve, hogy az osztálytársaim is összesúgtak a hátam mögött emiatt...

A válásukkor még csak 9 éves voltam, de pár évvel később, kiskamaszként már láttam a jó oldalát is annak, hogy anyu és apu külön utakon folytatják. Például kéthetente így a Balaton-parton voltam apa új házában, az új barátnője is egész jófej volt, és örültem, hogy anyut végre az új hapsija oldalán boldognak látom. Ő volt Janó, vagyis ő Janó, aki a mai napig anyám élettársa.

Janó eleinte jófejnek tűnt, nem volt vele különösebb problémám, hiszen nem akart az apám lenni, az öcsémmel is egész jól megtalálta a közös hangot, együtt jártak horgászni, és a kocsikat is együtt babrálták, de nekem valamiért sosem volt kerek ez a pasas.

csak azt nézte, hogy tudná kiszolgálni Janót. Vitt neki sört, főzött neki vacsorát, és míg nekem azt kellett megennem, ami épp a hűtőben volt, neki gond nélkül nekiállt rántott húst klopfolni este 8-kor, mert őfelsége azt kívánta. Próbáltam túltenni magam ezen, és azt gondoltam, túlreagálom a dolgokat, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy úgy viselkedik ez a marha a házunkban, mintha egy hotelben lenne. És úgy beszélt anyámmal, mintha a hátsójából rángatta volna ki...

Pár éve fogta magát, egyik napról a másikra elköltözött a volt feleségéhez, akitől van két lánya, mondván, nem tud elég időt tölteni a gyerekeivel. Anyám nem beszélt a történtekről, így nem is foglalkoztam a dologgal túl sokat, de láttam, mennyire megviseli, hogy Janó így eltűnt az életünkből, én viszont élveztem, hogy visszakaptam az anyámat. Programoztunk, jöttünk mentünk, kirándultunk, és anyu ledobta a szolga jelmezt a sarokba. Persze tudtam, hogy legbelül nem érzi jól magát a történtek miatt, de gondoltam idővel úgyis túlteszi magát rajta....

Nem sokáig tartott az örömöm, mert Janó amilyen hamar elment, olyan gyorsan vissza is jött, egyszer csak ott volt az összes motyója az előszobánkban, anyu pedig közölte, hogy minden visszaáll a régibe.

Próbáltam előhozakodni párszor a témával, hogy elmondjam anyunak, ő sokkal jobbat érdemel nála, de nem akartam megbántani, mert azt látom, szüksége van arra, hogy valakiről gondoskodjon. Janó tehát volt, van, és valószínűleg lesz is. Nincs nap, hogy ne merülne fel bennem a kérdés, van-e jogom beleszólni anyám magánéletébe, és megtehetem-e egyáltalán, hogy elmondom neki az őszinte véleményem. Jobban belegondolva ő is mindig elmondta, mit gondol, akkor is, ha nem érdekelt, és az esetek 99,9%-ban igaza volt, hisz kívülről sok mindent tisztábban lát az ember, nekem még sincs merszem elé állni. Pont azért, mert ő az, akit óvok, féltek, és saját magamnál is jobban szeretek.

Ha az anyám nem látja, hogy ez a fickó teljesen megváltoztatja, bejárónőnek használja, miközben két jó szót nem kap cserébe, akkor miért én legyek az, aki felnyitom a szemét? Úgyis lenne rá valami magyarázata, hiszen úgy védi őt, mintha Janó legalább egy félisten lenne. Marad a tűrés, a jó pofa vágás minden áldott nap, amikor találkozom vele, és a reménykedés, hogy anyám egyszer rádöbben, Janó nem való hozzá...

Nyitókép:Shutterstock