A lányok a szomszédból, avagy Szöszi és az uborkás kenyér

Hangulatos lakásuk jó ízlésről tanúskodott és sokszor beszélték ott át az éjszakát a ház különös lakói. Arra emlékszem, hogy a tündéri kis szőke, meg a nagyobbik barna kislány különösen szépek és jól neveltek voltak, ám lehetett ott valami gubanc, mert a hideg estéken volt, hogy gyertyalángnál bújtak össze ők hárman a jéghideg falú elektromos cserépkályha mellett. Az áram sok pénzbe került és nekik abból kevés volt. Nagyon kevés.

Az egyedülálló anyuka fiatal volt és álmodozó. Javíthatatlanul romantikus. Egyszer hallottam, hogy a nyitott ablaknál valaki a porszívócsövet mikrofonnak képzelve énekli torkaszakadtából fonetikus angol kiejtéssel Mariah Carey, Without You-ját. Hát persze, hogy a Szöszi volt az. ;-)
Esténként kiült a kovácsoltvas korlát mellé és egy szebb jövőről ábrándozott a csillagos eget bámulva. Amikor randira ment, hogy egy- egy órára hamupipőkéből királylánnyá változzon, vagy táncolni indult az éjszakába, akkor a szomszéd lányok bébiszitterkedtek odafent náluk.

Anit és Mónit az isten küldte melléjük, az már biztos. Szöszi mindig úgy emlegette őket, hogy tudod, ők azok az angyallányok a másodikról. És tényleg, mindig ott teremtek, amikor kellettek, vagy amikor Szöszke bajban volt, mert, hogy sokat volt bajban és a baj nem járt egyedül a nyóckerben sem.Akkor is hozzájuk ment, amikor a család-látogatókat várta a hivatalból, mert jöttek szemlézni az egyszeri segélyhez...

Az a fajta lány volt, aki nem szeretett kérni, mégis rákényszerült. Ha ő éhesen is került olykor ágyba, a kicsikkel mégsem tehette meg. Így is túl sokat volt üres az a kenyér a tányéron. Mint aznap is, amikor kezét tördelve csöngetett be az elsőre Móniékhoz. - Tudnátok adni egy kis vajat, meg párizsit, hogy megkínálhassam a vendégeket?

Az angyallányok semmit sem kérdeztek, első szóra megkentek egy fél kiló kenyeret vajjal, párizsival és még uborkát is adtak melléjük. A piros-arany pöttyökkel egész pofás szendvicsek kerültek az asztalra. Szöszke lesütötte a szemét, boldog volt, mégis szemébe könny szökött, ahogy remegő kézzel vitte a tálcát a ˝mindent eldöntő bizottság¨ elé.

Arra gondolt, hogy valamikor, nem is olyan régen sokkal szebb napokat élt meg ő a családdal, de a családnak már oda, és most csak azért is abból fogja kihozni a legtöbbet, amije maradt. Aprócska boldogságmorzsáiból. Ha ő maga még nem is, ám a szíve-lelke nagyon is a helyén van. Eddig sem adta el a lelkét, ahogy most sem fogja, és inkább kevéssel de szabadon fog élni, mintsem hazugságban és jóllakva, de boldogtalanul.

Amikor aztán megkapta azt az egyszeri segélyt, azonnal szaladt a közeli kisboltba és rántani való dinófalatkákat meg nyuszis kakaót vett a gyerekeknek, és kolbászos pizzát sütött a zománcos sütőben, vett egy üveg bort, meg egy nagy üveg kólát is mellé. Áthívta a szomszédlányokat is gyerekestül, hogy együtt ünnepeljenek. A kislányok, Ani fiaival legóztak a kisszobában, míg a nagyok vörösboros-kólával koccintottak a konyhában.

Szöszi aznap este nagyon boldog volt és repesett a lelke, hogy kicsit visszaadhatja azt a sok jót az Angyaloknak. Akik mindig ott voltak, amikor kellett. Akiknek mindig volt egy kedves szavuk, akik ha úgy volt, az éjszaka kellős közepén is ajtót nyitottak. Nemrég találkoztam vele a Kálvária téren. A lánnyal a másodikról. Ott ült a padon, kezében egy kávés poharat szorongatott és hosszasan nézte az oroszlános kaput. A kaput, amelyen annyiszor ki-be sétált az évek alatt, hol könnyes szemeit törölgetve, hol mindenre elszántan, hol szerelmes mosollyal az arcán.

Egyszer csak felállt és elindult a ház felé. Szíve, torkában dobogott... A délutáni nap megvilágította a kaputelefon fehér gombjait, és az elmosódott táblácskákon izgatottan kereste az ismerős neveket. Aniét és Móniét, de nem találta. Huszonhét év telt el. Már alig maradtak a házban, mint kiderült Móni a tengerentúlra, míg a testvére vidékre költözött. De az emlékek itt maradtak. Azok az édes emlékek Szöszke szívében a házról, és az emeleti Angyallányokról, akikre mindig hálával emlékezik.

Nyitókép: Shutterstock