Veled megfulladtam, de nélküled nem kapok levegőt

Persze amikor épp eleged van a kapcsolatokból, akkor is vágysz arra a bizonyos érzelmi hurrikánra. Mindenki meg akar élni egy ilyen ősrobbanást legalább egyszer az életében. Viszont azt már kimondhatom: nem tudjátok, mire is vállalkoztok, mikor beleugrotok egy ilyen lelki hullámvasútba. Az ilyen mindent elsöprő találkozások sosem habos-babos történetek. Az ikerláng sztorik szinte sosem teljesedhetnek be és szinte mindig csontig hatoló fájdalomban végződnek.

Menekülj...

Amikor a hideg és a meleg egyszerre futkos rajtad, ha melletted van a másik, akit már magadnál is jobban szeretsz. Amikor kölcsönösen feladjátok saját önvalótokat, hogy minden tökéletes legyen a másiknak. Amikor már az elválás előtti pillanatban fizikai fájdalmaid vannak a hiányától. És ha mindez mégis valami megfoghatatlanul furcsa, baljós érzéssel vegyül, akkor fogd a nyúlcipőt, és MENEKÜLJ! Mert később már képtelen leszel rá.

Te az voltál, aki teljes mellszélességgel fordultál felém - és én életemben először hagytam. Sosem tudom meg, miért pont neked. Elvesztem a gondoskodásodban, és elérted, hogy én is gondoskodó lettem. Előhoztad belőlem a női lágyságot, amiről azt hittem, hiánycikk nálam. Hogy ebbe szerettem-e bele, vagy eleve te voltál nekem elrendelve, azt nem tudom meg soha. Elvesztem abban, hogy létezik ilyen, aztán már a szemeidben is elvesztem. Pedig először átnéztem rajtad.

Mostanra te nézel át rajtam - vagy legalábbis úgy teszel. Többet, vagy akár a mindent is el kellett volna tűrnöm neked. De nem tettem, mert féltettem magam. Mert így is túl sokat viseltem el tőled - és ez olyan, akár egy drog. Mindig egy kicsivel többet akartál volna. Néha azt gondolom, így is megérte volna.

Egyedül újra megtaláltam önmagam, mégsem vagyok boldog. Slamasztika. Sakk-matt. 22-es csapdája. Szadomazo tangó. Héja-nász az avaron. A legnehezebb talán azt felfogni, hogy soha többé nem érhetek hozzád. Sokat könnyítene rajtam, ha te már jéghideg közönnyel lennél felém. De valahogy érzi a szívem, hogy ez nem így van.

Érzéketlenül, méltatlanul váltunk el: őszinte búcsú és ölelés nélkül. Bár ha ezek megtörténtek volna, talán soha nem engedtük volna el egymást. Ezért kellett tehát az arctalan, személytelen végszó. Mert vannak, akik örökre egymást fogják szeretni, akkor is, ha többé nem lehetnek már együtt. Vállaltam, hogy így élem le a hátralévő időmet. Tényleg csak az aggaszt, vajon hány éjszakát sírok még végig...

De még jobban aggódom érted. Vajon fáj-e annyira, mint nekem? Remélem, feleannyira sem. Vagy ha igen, menjünk együtt világgá, és soha, de soha ne jöjjünk vissza... Felejtsd el, csak a lehetetlennel játszadoztam egy törtmásodpercig... Én még mindig szeretlek, de ennek már semmi jelentősége. Hogy miért? Mert melletted megfulladtam. Csakhogy nélküled nem kapok levegőt.

Szigeti Anna

Nyitókép: Shutterstock