Elvesztettem önmagam melletted

Bárcsak tudtam volna ezt! Bárcsak lett volna valami figyelmeztető tábla, hogy "Ha így folytatod, elveszted önmagad!" De valószínűleg úgysem hittem volna neki, mert hát hogy is tudnánk elveszíteni saját magunkat?! Ez egyszerűen fogalmilag kizárt! Én a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy ez nagyon is lehetséges...

22 éves voltam, boldog és egyedülálló. Minden jobban érdekelt, mint a pasizás. Az egyetem, a barátok, a bulik, a gyakornoki munkák, a családom, az írás. Van ebben valami - egy megfoghatatlan, kiegyensúlyozott nemtörődömsége ennek az életkornak -, amitől a pasik egyszerűen szagot fognak. Gábor is levakarhatatlannak tűnt, pedig nagyon próbálkoztam. Végül csak lett egy randi. Az egy randiból sok randi, majd végül kapcsolat lett. És a szárnyai alatt nevelkedve feladtam magam... lépésről lépésre.

Nyár lett, és én ahelyett, hogy a szabadidőmet vidéken a családdal töltöttem volna, fenn maradtam Pesten dolgozni. A hétvégéket az egyedül élő édesanyám helyett az ő szüleivel töltöttem. Ettől utólag felfordul a gyomrom!

Mivel én még egyetemre jártam, ő pedig már akkor felsővezető volt egy cégnél, mindent ő fizetett, ezért minden döntés az övé volt, és én ezt hagytam. Már nem érdekelt az egyetem, már nem érdekelt a munka vagy az írás, csak ő, és az általa tervezgetett közös jövő. Annyira elvesztettem önmagam, hogy - bár visszagondolva sokkoló - én tényleg hozzámentem volna feleségül.

Minden fullasztó volt és terhes, de érdekes módon mégsem emlékszem semmi másra abból a 8 hónapból, csak rá. Nem emlékszem magamra, sem arra, hogy miket szerettem, vagy, hogy egyáltalán olvastam-e egy jó könyvet. Ennyire mélyen benne voltam a gödörben. Egykori önmagam árnyékaként vegetáltam.

Aztán rájöttem, hogy megcsal. Ezt akkor tragédiának fogtam fel, pedig ez volt az isteni szerencsém. Ez adott erőt ahhoz, hogy szakítsak vele. És amikor meghoztam ezt a fájdalmas döntést, egy furcsa érzés fogott el: mintha újra visszatértem volna a testembe.

Ekkor szembesültem azzal, hogy egyedül vagyok. De az elfeledett barátok és a család nem tartott haragot, újra körbevett a szerető közeg, és meggyógyított. Nem emlékszem, hogyan álltam fel, de sikerült. Nem emlékszem, hogy találtam meg magam, akit jó ideje nem ismertem már, de megtaláltam.

Ekkor szembesültem azzal, hogy amit öröknek és biztosnak hittem - a saját legbelsőbb valóm - igenis elpusztítható, ha nem vigyázok rá. És az ettől érzett gyengeség az, amit hosszú időbe telt feldolgozni önmagammal.

Nyitókép: iStockphoto