szerelem kibeszélő elfogadás öröm párkapcsolat szeretet kapcsolat boldogság
„Gyönyörű vagy" – nyílt rá a férje szeme a nőre. Felfénylett a tekintete, ahogy figyelte. A felesége megállt a nappali közepén és vihogott, mint egy kamaszlány. Hogyne vihogott volna, mikor az előbb nézett tükörbe. 

Pár perce mászott ki az ágyból. Ott állt a nappali közepén összekuszált hajjal, ráncosra aludt arccal, köntösben, vastag kötött zokniban. Látta persze, hogy kisimult az arca és csillog a tekintete. De volt önkritikája, látta, hogy nem a legjobb formáját hozza. És boldog volt.

Boldog, mert a férjével teljesen önmaga lehet. Mindig, minden szituációban.Testileg, lelkileg. Mindent vállalhat előtte és viszont. Nemcsak az örömeit, a jó kedvét, a fitt formáját, de megélheti a nehezebb napokat is. Lehet szomorú, dühös, keserű. Lehet nyűgös, menstruálhat kedvére, senki sem kiabál rá kígyót-békát a hangulatváltozások miatt. Igaz, figyel arra, hogy ne váljon sárkánnyá, de akkor is: élhet a saját ritmusa, belső rendje, egyénisége szerint. Soha, semmi miatt nem kell szégyenkeznie.

Arra gondolt, hogy ez a legfelszabadítóbb dolog a világon.

Valaki tenyerébe így letenni a lelkünket, önvalónkat. Leplezetlenül. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatunk a másiknak.

Hogy otthonra lelhetünk benne, teljes biztonsággal, megérkezéssel. Bele tudunk helyezkedni a kapcsolatba, a másikba, önmagunkba. Ez a világ legegyszerűbb dolga és mégis, milyen nehéz, mire idáig eljutunk. Nehéz, mert ki-ki hordja a saját csomagját. Az otthonról, a családból hozottat. Aztán azt is, amit ő gyárt saját magának a tapasztalatai szerint.

Forrás: Shutterstock

Rendszerint nem elsőre futunk bele egy ilyen kapcsolatba. Előtte megjárjuk a tanulás stációit és közben megtanuljuk – jó esetben -, mit akarunk és mit nem. Optimális esetben már dolgoztunk magunkon. Felismertük a hátráltató mintáinkat, azt, hogy miért ismételjük ugyanazt, ami nem jó. Optimális esetben megdolgoztuk, kidolgoztuk ezeket és átírtuk másikra, jobban működőre.

Nem visz előre, ha mindenki egy rakás csomaggal, telepakolt lelki szemeteszsákkal érkezik. Hogy is lehetne akkor önmaga? Hogy is tudna úgy egészségesen kapcsolódni bárkihez?

Ezen az úton szerez sebeket az ember, de ejt is. Csiszolódunk a kapcsolódásainkban, jó esetben gyémánttá. Nem teszi egyszerűvé a dolgot az sem, hogy bár az őszinteség kifizetődő, nem állhatok oda a másik elé kapcsolatunk hajnalán mindenféle kérdéssel. Példának okáért, nem támadhatom le azzal, felismerted-e, meggyógyítottad-e magadban a dolgaidat vagy rám fogod tolni azokat? Vagy éppen fordítva. Pedig milyen egyszerű lenne! Semmi zsákbamacska. Te ezt hoztad, én emezt, erre kell figyelnünk, ezekkel kell foglalkoznunk.

Nyilván egy idő után lesz elég tapasztalata annak, aki figyeli magát. Képes lesz változni, fejlődni, és képes lesz felismerni a másikban, hogy ő hol tart. Aztán el lehet dönteni, kell vagy nem.
De az tény, ha valakivel kölcsönösen otthonra találunk egymásban, az felbecsülhetetlen.
Egy ilyen kapcsolódásban az ember megtapasztalja a feltétel nélküli elfogadást, azt, hogy pont úgy szeretik, ahogy van, és ő is úgy szeretheti a másikat, ahogyan ő van.

S ha még azt is hallja az ember, hogy kócosan, idióta pizsamában is ő a leggyönyörűbb, szava nem lehet. Kell ennél több a boldogsághoz?

Egyszer a nagyikám azt mondta, ne bánj senkit, aki elmegy. Azt se bánd, akitől te elmész. Akkor sem, ha fáj, ha sírsz, mert az majd elmúlik. Ha valaki neked van rendelve, akkor megérkeztek egymáshoz és ezt nem kerülhetitek el. S milyen igaza volt. Az ő élete volt rá a példa. Az, ahogyan tatámmal megismerkedtek, szerelembe estek. Külső nyomásra eltávolodtak, aztán mégis egy pár lettek. Rajtuk láttam ezt a fajta összekapcsolódást.

Szelíd megértéssel fogadták el egymás rigolyáit. Nem is esett szó azokról, mert lényegtelenek voltak.

Nem számítottak, mert két önmagában jól működő ember kapcsolódott össze. S mivel ismerték magukat, megengedők voltak másokkal szemben is. Nem azt nézték a másikban, ami szétválaszt, hanem azt, ami összeköt. Nyilván, ez azért is lehetett könnyebb, mert magától értetődő természetességgel éltek együtt. Viták alig voltak, mert elejét vették, azonnal szólt mindenki, ha baja támadt. Nem hordoztak tüskét magukban, nem sebezték meg egymást. Csak szerettek és léteztek.

Azt hiszem, tőlük tanultam meg, mit jelent Weöres Sándor gondolata: „A lét torzítatlan állapota az öröm". S egy film örök igazsága: „Gömbölyűen kell élni az életet. Görgetni szerteszét".


Nyitókép: Shutterstock

Ha szeretek valakit, akkor...

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.