Tudom, hogy nemsokára tényleg itt leszel...

Még nem vagyok kész semmivel sem. Még mindig szétdobálom a ruháimat. Még mindig rendetlen az asztalom, és nem hajtogattam össze a frissen mosott zoknijaimat. Zoknijainkat - érdekes kimondani, de olyan édes.

Próbálok majd jó lenni, mire ideérsz hozzám: nem titkolom majd bűneimet-bánataimat, rossz szavaimat, kínos pillanataimat. Mindent elmondok majd neked, és kérlek, hallgass meg! Légy a legbizalmasabb társam, de ha kell, a legszilárdabb ellenpólusom: nevess, mikor sírok, mesélj nekem, ha fáj az élet, és kiabálj, ha nem bírom tovább, ha lábam a lehetetlen felé visz.

Mindjárt megérkezel. Nyílik majd az ajtó, csillogni fog szem és lélek. Magadhoz ölelsz, és lányos zavaromban szétfolyok a karjaid között. Végre kinyílnak a bennem lévő virágok, és tavasz lesz a lelkemben. Felébrednek a pillangók hosszú téli álmukból, és csakis érted fognak ezer irányba röpködni.

De lesznek majd viharok. Kérlek, tarts ki mellettem akkor is, mert mindenemet feltettem rád. Nemsokára itt leszel. És én forró kávéval várlak, édes csókkal köszöntelek, legördülő könnycseppel áldalak. Nemsokára. Akárhányszor hozzám érsz, a világ majd omladozni kezd: két ekkora erő találkozása kettészakít földet és eget. Lehetetlent nem ismerve törünk majd előre, néha lámpákat és tányérokat törve...

Minden percben, mikor szerelmesen pillantasz rám, felrobban egy csillag az égen. Értünk huny ki a fénye, hogy mi ragyoghassunk. Életem végéig vágyni fogok rád -mint egy múzsára, aki nélkül fél ember vagyok csupán. Fehér fényben úsztatlak majd, burokként ölellek körbe, nehogy megsérülj.

Hagyom magam beléd őrülni, elveszteni az utolsó ép gondolatomat és lesöpörni minden félelmemet az asztalról, hogy ne maradjon semmi más, csak mi ketten...

Nyitókép: Shutterstock