Olvasói levél: Mélyen vallásos családból származom, nem fekhetek le veled az esküvőig...

Egész életemben úgy álltam hozzá a pasikhoz, hogy randizni bármennyit lehet, de az együttlétet a nászéjszakára tartogatom. Nagyon sok fiú, ha meghallja, hogy ennyire vallásos vagyok, messzire elkerül. Volt, aki ezt próbálta elfogadni, de aztán végül mégis elhagyott.

Most pedig itt van Áron. Magas, sportos, tengerkék szeme van, a haja pedig olyan göndör akár egy angyalé. Pont az esetem. Másfél hete randizgatunk, és tökéletes minden. Csak úgy izzik közöttünk a levegő, amikor találkozunk, ráadásul ugyanúgy gondolkodunk a világról is. Bár még csak rövid idő telt el, úgy érzem, ő lehet az igazi. Csak, valahogy végre el kellene mondanom neki, hogy én a házasságig várni szeretnék a szexszel. Eddig az összes randit úgy alakítottam, hogy ne hívjon fel a lakására. Moziban voltunk, sétáltunk a Duna-parton, de mindig volt egy indokom, amiért siettem haza, és amiatt nem tudtam hozzá felmenni.

Nagyon jól éreztem magam vele. Összebújtunk és megnéztünk egy romantikus filmet. Csókolóztunk, majd elkezdett simogatni, amibe a testem beleborzongott. Éreztem, hogy szeretne tovább lépni, és én is kíváncsi voltam, de az utolsó pillanatban megszólalt egy hang a fejemben, hogy ezt nem szabad, hiszen nem ezt tanították a szüleim. Kibúvóként gyorsan azt mondtam neki, hogy „megvan". De ezzel csak egy hetet nyertem, hiszen jövő héten ez már nem lehet indok.

Kicsit össze vagyok zavarodva, fogalmam nincs, mit tegyek. Nem szeretném ezt a lehetőséget is elszalasztani, de a szüleimnek sem akarok csalódást okozni azzal, hogy nem úgy élek, ahogy tanították. Szívem szerint tartanám magam a hagyományos értékekhez, de félek attól, hogy megint emiatt fog elhagyni valaki. Őszintén szólva már az is megfordult a fejemben, hogy megszakítom a családi hagyományt, de nem szólok róla senkinek. Persze tudom, ez lenne az egyik legrosszabb döntés. Nem tudom, mi lehet a megoldás.

Hajt a kíváncsiság, érzem, hogy a testem tombol. Szeretném korlátok nélkül élni az életemet, szeretnék menni a vágyaim után, de közben meg nem tudom levetkőzni mindazt, amit otthonról hoztam.

Arról nem is beszélve, hogy a szüleim szerint annak a nőnek nincs értéke, aki idő előtt odaadja magát. Ilyenkor mindig elmondják, hogy ők is vártak az esküvőig, sőt, a nagyszüleink is. De bennem ott van az a félelem, ami bennük nem volt: mi van akkor, ha így nem fogok kelleni senkinek? Már más világot élünk, nem olyanok az emberek, mint régen. Régen mindenki ezt az értékrendet vallotta, ezért olajozottan ment minden. A fiúk is tisztában voltak a szabályokkal, tudták, mi a dolguk, és a lányok sikeresnek érezhették magukat.

De most?

Senki nem is gondol arra, hogy egy velem egykorú nő egyáltalán szűz. Szégyellnivalónak érzem azt, ami néhány generációval ezelőtt büszkeségre adott okot. Nem csoda, hogy egyre gyengül a hitem, ahogy az sem, hogy közben meg lelkiismeret-furdalásom van. Haragszom a családra, hogy belekényszerítettek ebbe a helyzetbe, és közben hálás is vagyok nekik, hiszen azt adták nekem tovább, amit a legnagyobb értéknek tartanak. Nem haragudhatok valójában senkire, csak érzem, hogy a tudathasadás határán állok.

Muszáj valahogy megtartanom Áront, hiszen tökéletes számomra. Nagyon értelmes srác, biztos vagyok abban, hogy meg fogja érteni, ha őszintén elmondom neki. Talán még együtt ki is tudunk találni valamit erre a helyzetre. Fogalmam sincs, mi fog történni ezután, de annyi biztos, hogy ez az egész őrület már önmagában egy jó próbatétel. Csak az a kérdés, hogy minek az oltárán áldozunk: a hit oltárán a boldogságomat, vagy a hitet a boldogságom oltárán...

B. Edina levele

Nyitókép: Shutterstock