Oda akartál fektetni, ahol reggel a feleségeddel ébredtél...

Talán már rutinja van ezekben az alkalmi szerelmi légyottokban. Körbevezet, büszkén mutogatja, mije is van. Én pedig számba veszem a tulajdonát, a magánbirtokát, az életét - annak az embernek, aki az én szívemet is több hónapja birtokolja.

Nem, azt nem idézem magam elé, mi folyhat a hímzett párnák között. De még látom, ahogy egy finom női kéz elsimítja a ráncokat a lepedőn. Érzem az általa teremtett légkör illatát. Az öblítő illatú gyermekruhák, a reggeli tojásrántotta és a kifényesített férficipő szagának jellegzetes egyvelege arra emlékeztet, hogy itt egy hús-vér család él. Csak úgy cikáznak a szemem előtt a hétköznapok történései.

És e falak most meg lettek szentségtelenítve azáltal, hogy illetéktelen vendégként meglesem, mi folyik az ajtók mögött. Kis stílű tolvajnak érzem magam, aki a fal mellett lapulva, csendben osonva surrant be ide, hogy ellopjon valamit, ami nem az övé. Mert a függönyök nem képesek eltakarni mindent. Hiába húzta be őket a férfi, a lelkiismeret-furdalást, a bűntudatot nem képesek elrejteni. És az önérzetet sem. Mert hiába a hízelgő szavak, a feleséget kritizáló megjegyzések, hát mi vagyok én, hogy dugdosni kelljen?

Az ördög azonban már a párnák mögött bujkál, és lassan beköltözik a lelkembe: mindent feledve, szerelmesen bújok a férfihoz. A becserkészés lassan a végéhez közeledik, a csábító már éppen elejtené a vadat, amikor megcsörren a telefon. "Ezt fel kell vennem" - mondja. "Szia drágám! Minden rendben? A gyerekek?" És a másik szobába átvonulva óvatosan behúzza maga mögött az ajtót.

Megsemmisülve ülök a kanapén. A férfi hidegvérűségén megdöbbenve szóhoz sem jutok, bár ha akarnék, sem tehetném, hiszen mielőtt kiment - ujját az ajkaira helyezve -, csendre intett.
Vajon csak eljátssza a hősszerelmest, de valójában nem is a nagy Ő vagyok, csupán a következő leterítésre váró vad? Miről mesélnének ezek a falak, ha beszélni tudnának, és vajon hány trófea lógna már rajtuk?

A női önérzetem pedig fellázad. Hát ennyit érek én, hogy bujkálnom kelljen? Ekkor ránézek a kiterített, száradó gyermekholmikra, a kantáros kisnadrágokra, bugyikra és kisgatyákra.

És elhatározom magam. Csendben kinyitom az ajtót, és leszaladok a lépcsőn. Talán még nem késő. Az utolsó buszt még elérem. Nem, én nem leszek sohasem a játékszered!

Judit történetét Herczeg Zsuzsa jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock