Szerettelek - Az emlékezés kínja és csodája...

Ugyanerről a tálról. Olyankor mindig ott üldögéltem vele a kiskonyhában. Néztem, ahogy süt-főz. Nem értettem, miért kell ezért hajnalban kelni. Egyszer mondtam is neki, hogy én ezt aztán tuti nem csinálnám. Aha, persze... Dehogynem. Megtettem, amint lett kiért.

Épp úgy, mint az igazolványtartójára is. Még érezni rajta az illatát. Azt, amit akkor éreztünk, ha kinyitottuk a piperés szekrényét. Nem volt benne sok minden, de az a néhány darab minőségi volt - és jó illatú. Keveredett benne az egymás mellett sorakozó arckrém, dezodor, hajlakk es Caola testápoló aromája. Utóbbit véletlenül megláttam egy drogériában a múltkorjában. Akkor is bőgtem. Ilyet gyártanak még egyáltalán? Azonnal megvettem.

Van még egy őszi levélmintás selyemkendője, ami az enyém lett. Sohasem hordtam, nem is fogom. Egy nejlonzacskóban pihen a szekrényemben. Néhanapján, amikor nagyon hiányzik, beleszippantok, amilyen mélyen csak tudok, de csupán rövid időre, nagyon vigyázva arra, hogy minél előbb visszacsomagoljam. Nehogy elillanjon az a mindig hiányolt "mama illat".

A karácsonyi csengőjét még nem volt erőm használni. Igazából már nem is emlékszem, milyen dallamot játszik. A két rám maradt karácsonyfadíszt fel szoktam tenni a fenyőfára. Aranyszínű mindkettő. Az egyik kagyló formájú, a másik pedig habcsókot formáz. Látszik, hogy nem mai darabok - részben ettől annyira értékesek számomra. Szeretem nézegetni, ahogy játszik rajtuk a karácsonyfa égőinek fénye, elmélázva közben a régi ünnepeken. De a csengő ideje még nem érkezett el.

Mindenesetre most megkeresem a kendőt, és jó mélyen beleszippantok. Úgy legalább, ha becsukom a szemem, picit olyan, mintha megint átölelne.

Nyitókép: Shutterstock