magazin család kibeszélő lelki sebek lélek gyerek gyógyulás sebek fájdalom bántalmazás
A kisfiú úgy vetette bele magát a régi-új életükbe, mint fuldokló a mentőövbe. Vagyis kicsit mégis másképp, mert élvezte a habokat. A békét, a felszabadultságot. A börtönből való kijutását, a szabadságot. Élvezett mindent: a napfényt, a fákat, a folyókat, a régi ismerős helyeket.

Örült a család és a barátok közelségének. Belevetette magát az életbe. A nyugodt és biztonságos életbe. Semmi másról nem akart tudomást venni, csak felszabadultan élni akart végre és nevetni. Nyugodtan lélegezni, létezni, aludni. Végre itthon voltak, az igazi otthonukban.

Pár évet máshol éltek, de sem ő, sem az anyukája nem érezték azt a helyet soha az otthonuknak. Hogy is hívhatták volna így, amikor ott minden maga volt a pokol? Hiába volt a nagy ház, az óriási kert, gyümölcsös, gyönyörű virágos kert, hiába volt a vagyon, a jólét, belülről minden rohadt. A szép máz mögött mérgező pára lebegett. A kisfiú nem tudta, hogy élte túl, a lelke teljesen összetört. Fájt magáért és fájt az anyukájáért. Az ott töltött idő alatt eltűnt a tekintetéből a pajkos csillogás és minden más is. Élettelenné vált, tele fájdalommal. Rebbenő lett, összeránduló. De most végre eljöttek, itthon voltak, szeretetben, megtartásban. S ami a legfontosabb: békében és nyugalomban.

A kisfiú visszamehetett a régi osztályába, a barátai közé. Újra közel volt a család, a meghitt, kedvenc helyek. Rengeteg közös programot csináltak az anyukájával. Olyat, amihez nem kellett pénz, mert a menekülés és a totális anyagi mínuszba kerülés semmit nem tett lehetővé. De a kisfiú nem bánta, örült, hogy felhőtlenül együtt lehet az anyukájával. Sorra vették a régi kedvenc programjaikat, minden napra kitaláltak valamit. Felpattantak a biciklire és tekertek ide-oda, lementek a folyóhoz, sétáltak, hevertek a partján, lógatták a vízbe a lábukat. Elmentek az összes kedvenc játszóterükre és együtt hancúroztak. Kimentek a parkba a szökőkúthoz piknikezni, vittek magukkal plédet, párnát, vizet, dobozos fagyit, ugyanúgy, mint régen. Eljártak a közeli kiserdőbe és minden szabadtéri programra, koncertre.

Forrás: Shutterstock

Aztán, amikor végre futotta másra is, belevetették magukat a kulturális és egyéb élvezetekbe. Színházba, moziba, koncertre, múzeumba jártak, szinte falták az addig nélkülözött kultúrát. Beültek a kedvenc cukrászdájukba, fagyiztak, élvezték a sütemények páratlan ízét, és minden hónapban egyszer pizzát ettek. Filmeket néztek, társasjátékot játszottak, rengeteget beszélgettek és nevettek. Minden olyan dolgot csináltak, ami másnak természetes, egykor nekik is az volt, és most újra azzá vált. Hálásak voltak érte, hogy a történtek nem szétszakították, hanem még jobban összekovácsolták őket.

Együtt gyászoltak, sírtak, gyógyultak, együtt álltak lábra és kezdtek új életet. Átprogramozták a mintát, hogy soha többé ne fussanak bele. Egy dolog hibázott csak: a kisfiú nem volt hajlandó beszélni a történtekről, még hónapokkal később sem. Az anyukája sokat mondta neki, miért fontos ez, de hagyott időt számára. Aztán egyszer, egy teljesen banális helyzetben kibukott minden. A kisfiúból egy ártatlan mondat olyan elemi reakciót váltott ki, hogy fájdalmában elrohant. Az anyukája kétségbeesetten hívogatta, kereste, mire kiderült, hogy a kisfiú hazament. Otthon ült a nappali közepén és zokogott.

Édesanyja mellé telepedett a földre.

„Ne simogass, anya, mert akkor nem tudom kisírni magam" – kérte a kisfiú, az anyukája pedig ült összeszorult szívvel és csak hallgatta az órákon át tartó kiabálást. Mindent kiordított akkor az a csepp gyerek magából. De a kérésre, hogy menjen el egy szakemberhez, azt válaszolta, minek? Hiszen ők ketten mindent megbeszéltek és szégyelli a történteket. Sokáig tartott, mire megértette, nem neki kell szégyenkeznie. Végül megegyeztek egy alkalomban, ha nem tetszik, nem kell többet menni.

Elérkezett a nap, a kisfiú megölelte az anyukáját és besétált a szakemberhez. Izgatottan csillogó szemekkel ért haza és elmondta, hogy kért magának még három alkalmat. Szépen eljárt, és ódákat zengett Anita néniről, és arról, hogy miket csinálnak egy-egy „szeánszon". S aztán egyszer azt mondta: „Már értem anya, miért küldtél."

Így esett, hogy meggyógyultak és soha többé nem néztek vissza.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.