Szerelmi vallomás egy férfinak, aki nem becsült eléggé...

Együtt az összes hibáddal, sérüléseddel és a meg nem élt érzéseiddel. És én csak itt állok kitartóan, hóban, hidegben, esőben, és várlak - pedig te már messze jársz. Azóta annyi lányt megéltél már, annyi méz folyt már le a torkodon, hogy nem bírod tovább.

Bár tudnék olvasni a csillagokból - elmesélnék több száz éves történetünket. Hogy te értem haltál, és én is érted. Hogy sziklaszirtig kergettél, és én feladtam a harcot. Ugrottam, hogy te életben maradhass. Csak egy szerelmes szív képes feláldozni önmagát az áhított kincséért. Ez vagy te nekem: egy kincs, amit csak szorítani akartam a kezemben, és levegőt sem venni közben, nehogy elillanj, mint egy gyönyörű pillanat.

De te nem írsz, nem hívsz, nem látlak már. Fogcsikorgatva próbállak elfelejteni, és kitörölni minden emléket, minden hazug szót, amely elhagyta puha ajkaidat. Minden leütött hang a levegőben száll, és én csak bódultan nézek utánuk - bár ne félelemből kalimpáltam volna a zongorán!

Meg kell békélnem azzal, hogy ott vagy minden évemben, minden ünnepen, mikor rám iszunk. Minden elfojtott mondatomban, és minden reménysugallatban...

Szabó Andrea

Nyitókép: Shutterstock