Egy szakítás elviselhetetlen szabadsága

Világossá vált számomra, hogy egyre kevésbé vagyok képes tolerálni ezeket a helyzeteket, sőt, ilyenkor legszívesebben megszűnnék létezni a világon... Szinte már kötelességemnek érzem felvenni a "minden rendben van" álarcot. Mert akkor legalább képesek "normális emberként" kezelni.

Ha egy olyan embert veszítesz el, aki lényegében a mindent jelentette a számodra, akkor attól a pillanattól kezdve egyedül maradsz a nagyvilágban. Attól a pillanattól kezdve az addigi életed már csak egy álom marad, egy olyan álom, amire mindig is vágyni fogsz, de tudod, hogy már sosem érheted el.

Állsz a földön, és nézed, ahogy a lufid egyre magasabbra és magasabbra emelkedik, lassan távolodva tőled, mindaddig, míg teljesen el nem tűnik az égbolt végtelenjében. Te mégis kitartóan állsz tovább, szüntelenül meresztgeted a szemed, az eget fürkészed, és epekedve várod, hogy újra felbukkanjon a felhők között. Már a lemenő nap vörös sugarai is megjelentek, ezzel együtt pedig egyre csak halványabbnak látszik a remény, hogy újra látod.

Majd jön a felismerés! Az a mérhetetlen lélekbe maró fájdalom, aminek létezéséről mit sem tudtam ezidáig. Most pedig itt van, mint egy hirtelen jött szerva, amire a legkevésbé sem számítottam. Ismeretlen, ingoványos talajra léptem. Tévedés volt azt feltételezni, hogy ismerem már a fájdalom minden verzióját. Éltem át szakításokat, kudarcokat, csalódásokat, amik hetekre padlóra küldtek, mégis mindannyiszor sikerült felállnom és továbbhaladnom az utamon. De ez most más...

Egyre csak telnek a napok, a hetek, a hónapok, és a fájdalom még mindig kéz a kézben jár velem. Már nem szökik könny a szemembe, helyette az üresség és a fájdalom egyszerre égett belém, amiknek nyomát életem végéig magamon fogom hordozni. Számtalanszor elképzeltem, ahogy kiállok a világ legmagasabb pontjára, és minden erőmmel kiáltom, hogy: "Most már elég a rémálomból, fel akarok ébredni!"

Nem összetörni minden percben, alkalmazkodni a mindennapokhoz és másokhoz. Mosolyogni a vicceken, miközben belül az életem legnagyobb fájdalmát hordozom. Együttérzést mutatni, mikor mások jönnek az apróbbnál apróbbnak tűnő gondjaikkal.

Mindenhol folyamatosan hangsúlyozzák az elengedés fontosságát a gyász során. De valahogy senki sem mondja el igazán, hogy mit jelent ez, és hogyan kell megtenni. Nem mintha egyetlenegyszer is komolyan foglalkoztam volna ezzel az eshetőséggel.

Elengedni! Annyi jelentése van ennek a rövidke szónak, mégsem találom azt a verziót, amit megfogható kapaszkodónak tudnék beépíteni a tudatomba. Elengedni annyit tesz, mint kitörölni az utolsó üzenetét? Vagy nem flangálni otthon a kedvenc pulcsijában? Mert ha ezt jelenti, akkor ez az opció számomra nem létezik.

Azóta máshogy látom az embereket is. Eddig például eszembe sem jutott, hogy a bevásárlások során a kasszánál felgyülemlett végtelennek tűnő sorok között felfedezhetek sorstársakat. Akik épp úgy elvesztették a felhők végtelenjében a ballonjukat, mint én. Akik ugyanúgy elveszítették a szívük egy darabját, de rátaláltak valami másra.

Mert ha az univerzum elveszi tőled a legnagyobb kincsed a világon, és átéled az ezzel járó poklot, akkor már nem fog zavarni semmi. Az sem, hogy megmondd másoknak az őszinte véleményed, és egy pillanat töredékéig sem fog megfordulni a fejedben a gondolat, hogy ne állj ki magadért. Szárnyakat kaptam egy korlátokkal teli világban, melyekért cserébe az élet nagy árat kért!

Te képes vagy egy veszteség után erősebb emberként talpra állni?

Nyitókép: Shutterstock