Te siettél, én későn érkeztem...

Csak idő kérdése, és újra ott tartunk, ahol abbahagytuk. Igen, mert mi csak abbahagytuk - hisz befejezni képtelenek vagyunk... Újra felszínre kerülnek a féken tartott érzések és az elnyomott emlékek. Felesleges tiltakozásba kezdünk a másik, de legfőképpen a saját magunk megnyugtatására. Persze ez újfent eredménytelen.

Találkozunk. Zavarban vagyunk, de tudjuk: ez már sosem fog megváltozni. Rám nézel, és elégek. Rád nézek, és elveszel. Véletlenül hozzám érsz, és beleremegek. Akaratlanul megérintelek, és összerezdülsz a vágytól. Megfogom a kezed, és te átölelsz.

Megint találkozunk: te aggódsz, én féltelek. Vigasztalsz, én nevettetlek. Megnyugtatsz, én bátorítalak. Mesélsz, én hallgatlak. Kérdezel, én válaszolok. De igazából már nem látunk, nem hallunk - a testünk beszél helyettünk. A testünk, amit próbálunk kordában tartani, próbálunk kontrollálni... De nem megy. Képzeletben teljesen elmerülünk egymásban. Mindketten a már ismerős, következő lépésre gondolunk.

Csend van, nem beszélgetünk. Egymás testére koncentrálunk. Magadhoz húzol, simogatsz, csókolsz. Élvezem, hagyom. Magamhoz húzlak, simogatlak, csókollak. Élvezed, hagyod. Szeretkezünk. Újra és újra egymáséi vagyunk. Biztonságban vagyunk.

Eltelt a közös időnk. Te felöltözöl, én hozzád bújok. Maradni szeretnél, én pedig szeretném, hogy maradj. Szavak nélkül is tudjuk, semmi nem változott. Még mindig egymást akarjuk. De nincs tovább - itt és most -, nekünk csak ennyi jutott. Nincs közös múlt, nincs közös jövő. Hisz te siettél, én későn érkeztem. És te elindulsz haza...

bbarbi

Nyitókép: Shutterstock