Ez az enyém, nem pedig a miénk! Egy jó kapcsolatban sem kell mindenen osztozni

Legyen szó barátnőről, élettársról, férjről vagy feleségről, akkor tekinthető komolynak egy kapcsolat, ha ösztönösen háttérbe szorulnak az egyéni érdekek és vágyak. Ez nem parancsszóra történik, egyszerűen érezzük, hogy egy adott ponttól kezdve felelősséggel tartozunk a másik, és a közös jövőnk iránt. Egy egészséges kapcsolathoz képessé kell válni legyőzni az egónkat, és a szerelmünkben nem szabad a riválist, a versenytársat látni, akinél jobbnak kell lennünk. Sosem lesz igazán boldog vagy kiegyensúlyozott az a partneri viszony, amiben a felek egymással vetekednek, és cinkos büszkeséget éreznek akkor, amikor a másik hibázik.

Minél szorosabb egy kapcsolat, minél több dolog köti össze az embereket (gyerekek, otthon, esetleg munka is), annál nagyobb szükség van az énidőre. Napjainkban rendkívül nagy hangsúlyt kap, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a munka és a magánélet között. Ellenben kevés szó esik arról, mennyire fontos lenne, hogy egy kapcsolaton belül is legyen meg a balansz. Csak akkor lesz ugyanis egészséges egy pár élete, ha minimális szinten érvényesülhetnek az egyéni ambíciók. Ha teret kap az "én", ami azonban nem hátráltatja, hanem - épp ellenkezőleg -, segíti a közös építkezést.

Még mindig ferde szemmel néznek ránk, ha a férjünk vagy a feleségünk nélkül megyünk szórakozni, ha egy koncerten nem a párunkkal, hanem a barátainkkal tombolunk, és létezik egy olyan privát szféránk, ahová szívünk választottjának sincs bejárása. Ha nincs is egy direkt és jól megfogható külső nyomás, mégis belénk kódolták, hogy egy boldog párkapcsolat fokmérője, ha a felek minden idejüket együtt töltik. Azt látjuk, hogy amint helyet kap az "én", sőt valaki a kedvese nélkül is jól tudja érezni magát, az csakis egyet jelenthet a kapcsolat végével.

Ahhoz viszont, hogy ez a "mi" tartós legyen, s mindkét fél boldog, elégedett, lelkileg és testileg is egészséges emberként létezzen a világban, szükség van a közösen töltött percek mellett az énidőre is. Mindenkinek mások a szükségletei. Van, akinek elég egy forró fürdő, az a napi 30 perc, amíg ellazítja a testét és a szellemét. Egyesek futnak, kreatív szakkörre járnak, kézimunkáznak, sorozatoznak, olvasnak, buliznak a barátaikkal, edzenek vagy éppenséggel főznek, takarítanak.

Számomra a sütés-főzés, a takarítás és az edzés ilyen privát sziget, s ezekből nincs kizárva a párom. Többször is elutazott már ezekre a helyekre, de ahogy jött, már fordult is haza. Tiszteletben tartja és ami fontosabb, tudja, hogy ezekre az egyedül töltött percekre vagy órákra szükségem (szükségünk!) van. Én sem zavarom, amikor a hobbijának él a számítógépen, amikor játszik vagy fürdőzik. Nevezhetjük szeánsznak, énidőnek, oázisnak, bárminek. Egyszerűen létszükséglet, hogy magunkra is odafigyeljünk egy kapcsolatban. Nem kell minden pillanatot, percet vagy élményt megosztanunk a másikkal.

Ha időt fordítunk arra, hogy rendszerezzük a gondolatainkat, megértsük az érzéseinket, akkor képesek leszünk megélni a közös pillanatokat. Jelen leszünk akkor, amikor a párunkkal vagyunk és nem kalandozunk fejben másfelé. Lakásajtón kívül tudjuk majd hagyni a munkahelyi gondokat, hétköznapi bosszúságokat. Ha viszont nem szánjuk rá ezt a napi, heti vagy havi pár percet arra, hogy lomtalanítsunk a fejünkben, akkor romlani fog a közösen töltött idő minősége. Könnyű belátni, hogy hosszú távon ez a kapcsolat rovására mehet.

A saját kis szigetünket azonban nem szabad eltitkolni a párunk elől. Tudnia kell arról, hogy ezt érte is tesszük, s nem azért zárjuk ki az életünk egy pici szegletéből, mert megrendült benne a bizalom, vagy elmúlt volna a szerelem. Sőt, ösztönözzük őt arra, hogy ő is találja meg a saját énidejét, azt a hobbit, amiben nem kell hozzánk igazodnia, nem kell osztozkodni, örömöt okoz és egyedül lehet. Meglátjuk, hogy ezekből a kis utazásokból felfrissülve, boldogabban fogunk visszatérni a közös életünkbe.

Nyitókép: Shutterstock