Egy virtuális szerelem története, ami bárcsak ne lenne igaz

Sok mozgássérült ismerősömmel szemben én könnyen barátkozom. Ránéztem a profiljára, és a szokásos dolgok mellett verseket láttam. Az ő kicsit esetlen, de őszinte verseit. Úgy hittem: "Na, ennek a lánynak aztán igazán szüksége van barátokra!" Visszaigazoltam. Életem egyik legnagyobb tévedése volt!

Akkoriban elég mélypontján voltam az életemnek. Alig egy éve veszítettem el a szüleimet, és nem láttam a fényt az alagút végén. Bár szerető rokonok és barátok vettek körül, belülről csak az ürességet éreztem. De a lány, akit szántam, akiről azt hittem, majd én kiemelem a mozgássérültekre oly jellemző burokból, akire afféle teherként, kötelességként tekintettem, lassan kitöltötte az űrt.

Ahogy egyre többet beszélgettünk, sokszor éjszakába nyúlóan, egyre inkább ledöbbentett: egy egész falu ismeri és szereti, a verseit már könyvben is kiadta, de ennyivel nem elégszik meg! Rajzol és fest, énekkel, és szavalással lép fel a helyi rendezvényeken. Napközben vigyáz a testvére gyerekeire, és ezer ember gondját-baját hallgatja meg, ha hozzá fordulnak a Face-en. Mindezt egy 29 éves nő, aki alig 30 kg, és az izomsorvadástól sokszor már egy pohár vizet sem tud felemelni.

Sokat beszélgettünk, és elmesélte, hogy a szülei féltették a fővárostól, ahol neki megfelelő gimnázium lett volna, ezért csak 8 osztályt végzett. Elmesélte, hogy járóképes kisgyerekként milyen volt megélni, hogy míg más gyerekek évről évre többre képesek, ő egyre kevesebbre. Hogy az iskolát már kerekesszékben kezdte. Hogy voltak szerelmei, de mind elhagyták, és még örülhetett, ha nem használták ki. Azt, ahogy 8 évesen, véletlenül tudta meg, hogy az orvosok alig jósoltak neki másfél évtizedet. Ahogy sírt, amikor mégis túlélte a félelmetes születésnapot! Ahogy 18 évesen leesett a teraszról, és eltört mindkét lába, és innen kezdve még annyira sem volt képes, mint előtte. Szörnyűséget írt szörnyűség után, és én csak tátott szájjal olvastam...

Csak néztem magam elé. Nekem, akinek a saját – de jóval enyhébb – izomsorvadásomon kívül gyakorlatilag minden könnyedén sikerült, tized-, sőt századennyi akaraterőm nem volt! Mindig is csodáltam a nők erejét, de ez egyszerűen letaglózott. A lány, akit a saját egóm gyógyítása miatt fel akartam csípni, újra és újra elnyerte a csodálatomat!

Messze nem én voltam ám az egyetlen udvarló! Sérült és ép férfiak is próbáltak a kegyeibe férkőzni. Ki-ki más okból, hol valódi csodálat, hol a könnyűnek hitt préda miatt. De elegánsan és nőiesen fenéken billentette őket mind, mert átlátott rajtuk. Nem őt magát szerették, hanem egy ideált, amit róla festettek. Vagy önmagukat, amiért segíthetnek az "elesett, gyenge" lányon. De ő valódi partnerre vágyott, és amikor az egyik, akit ennek hitt, faképnél hagyta, és összetörte a szívét, úgy éreztem, hogy be kell neki vallanom: én is úgy tekintek rá, mint nagybetűs Nőre, és nem csupán mint barátra! Mert nőiesebb volt, mint a környezetemben bárki, még ha a teste beteg is! Teljesen egy rugóra járt az agyunk. Bármiről kérdeztem, volt határozott véleménye, és aki nem tudta, meg nem mondta volna róla, hogy nem járt főiskolára vagy egyetemre! Szeretet volt a lelkében, és nem irigység, okos volt, és erős, pont őrá vártam!

Volt egy éjszaka, amikor a teste és a lelke is fájt. Tenni akartam valamit a fájdalma ellen, így hát álmodtam neki egy palotát, ahol nagyestélyiben és frakkban táncolunk, ahol nincs fájdalom, baj, gonoszság, csak ő van, én, a zene és a csók...

Nem tartott sokáig, mire rájöttünk, hogy sosem lehetünk együtt. Kettőnk sérülése egyszerűen túl sok lett volna az önálló élethez. Nem tudtam volna segíteni neki a mindennapokban, túl gyenge a gerincem. Sok pofont kaptunk már az élettől mindketten, de ez volt az egyik legnagyobb. Szembesülni valami olyannal, ami megváltoztathatatlan, és alapjában befolyásolja az életed, az álmaid... Nem kívánom senkinek! De eldöntöttük: mi tényleg maradhatunk barátok így is, én pedig titokban tovább szerettem.

Nem sokkal később, bő három évvel az után, hogy megismerkedtünk, végre élőben is találkoztunk. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tábort rendezett mozgássérült fiataloknak, és mindkettőnknek lehetősége adódott eljutni. A személyes találkozás újból előhozta az elfojtott érzelmeket. Elcsattant az első csók, a diszkóban összebújva táncoltunk (amennyire a kerekesszékek engedték), de tudtuk, hogy ez átmeneti. A segítség, amit a szeretetszolgálat emberei biztosítottak, nincs meg a mindennapokban.

Azután még kétszer találkoztunk. Az egyik ezek közül az volt, amikor az én városkám művelődési házába jött el, hogy bemutassa a könyvet, amelynek címe Tánc a kastélyban.

Aztán, még egy hónappal sem később tüdőgyulladással kórházba került. Ideges voltam, féltem! Nem lehet, hogy még alig bontakozott ki valami, és máris vége legyen! Épp pár nappal korábban mondta, hogy már nem akar sokat élni ebben a fájó, gyönge testben – talán már csak tíz évet... Nem adatott meg neki. Január 10-én a teste feladta a már régóta vívott harcot, és leállt az a nagy szíve.
Azóta nem találom a helyem a világban, és az edzésbe ölöm a fájdalmam. De újból egy űr van bennem, amit talán soha semmi nem tölt ki. Viszont hiszem, hogy föntről ő is figyel, és segít. És hogy ő sem szeretné, ha feladnám a hitet abban, hogy még dolgom van ezen a világon. Úgyhogy nem adhatom fel. Szilvi miatt erősnek kell lennem, Ha én feladom, vele mi lesz?

Csányi Imre

Nyitókép: iStockphoto