szülő-gyerek kapcsolat család kibeszélő kiabálás magazin veszekedés gyereknevelés
Néha úgy érzem, ha újraszületnék, akkor szeretnék a saját kisfiamként reinkarnálódni. Az egy dolog, hogy a mai gyerekeknek egészen más lehetőségeik vannak, mint nekünk voltak gyerekként, de például az én fiamnak fogalma sincs arról, milyen az, amikor a szülei ellilult fejjel üvöltenek egymással. Ezt viszont én már korántsem mondhatom el magamról...

Ezt az írást és a mögötte húzódó gondolatmenetet egy pár nappal ezelőtti veszekedés szülte. Azaz nem is veszekedés, mert egyszerűen rászóltam az óvodáskorú fiamra, hogy mielőtt elmegy fürödni, pakolja össze a nappaliban szanaszét hagyott játékait. Persze a gyermekemnek szelektív a hallása, főleg, ha rendrakásról van szó, így kissé erélyesebben is felszólítottam a feladat elvégzésére. Leszögezném, nem kiabáltam, de még csak ingerült sem voltam, csupán kissé megemeltem a hangomat a nyomaték kedvéért, na meg azért is, mert szerettem volna, ha a fürdőben éppen eltűnő csemete hallja, amit mondok.

Két másodpercen belül ott is termett előttem a delikvens, majd sértődött hangon kikérte magának, hogy „ordítok" vele.

Miközben a dacos kis arcát néztem, arra gondoltam, milyen jó dolga van, neki már ez is „ordítás", ergo fogalma sincs arról, milyen az, amikor valaki valóban lila fejjel üvölt körülötte.

Én nem voltam ilyen szerencsés

Be kell valljam, ebben a percben irigyeltem a kisfiamat – magamra és a férjemre pedig büszke voltam –, hogy olyan környezetben nevelkedhet, ahol nagyon ritka a veszekedés, avagy a hangos szó. Nem mintha mi mindenben egyetértenénk, de egyrészt a nézeteltéréseinket igyekszünk nem a család legkisebb tagja előtt megvitatni, másrészt, ha mégis veszekszünk, akkor azt megpróbáljuk kulturált módon tenni. Érvekkel és nem hangerővel győzzük meg a másikat.
Sajnos én gyerekként pont az ellenkezőjét tapasztaltam. A szüleim rengeteget veszekedtek és nem is a vitákkal volt annyira a gond, hanem azzal, ahogyan a vitás helyzeteket kezelték. Tisztán emlékszem, hogy apám feje olyankor vörös volt, s azt hittem, felrobban, anyám nyakán pedig ujjnyi vastagra dagadtak az erek. Mindketten kiabáltak, sőt üvöltöttek, ordítottak.

Forrás: Shutterstock

A mai napig nem értem, hogyan ragadhatták el őket az indulataik ennyire, miképp nem gondoltak arra, hogy a lakásban tartózkodik egy kisgyerek, akit rettenetesen megrémít mindez.

Mert én bizony halálra rémültem. Halálra rémültem a szüleim hangszínén és hangerején, az eltorzult arckifejezésükön, a kidülledt szemeiken... Olyanok voltak, mint akiknek elment az eszük, egy 5-6 éves gyerek pedig hogyan másképp élhetné meg a szülei „megbolondulását", mint rettegéssel?

Nálunk nem divat az ordítás

Álszent lennék, ha azt mondanám, mi sosem veszekszünk a férjemmel, vagy hogy a gyermekünkkel is mindig higgadtan és nyugodtan kommunikálunk. Igenis van olyan, hogy elszakad a cérna, s felcsattanunk, rámordulunk a másikra, vagy - ahogy fentebb is írtam -, erélyesebb hangnemet használunk. De sosem üvöltünk vagy ordítunk. Soha! Főleg nem úgy, ahogyan az én szüleim tették. Fontosnak tartjuk, hogy a gyermekünk megértse, az emberek nem mindig vannak ugyanazon a véleményen – nem is kell! –, ám a konfliktusokat egyéb módon is meg lehet oldani, nem ordítva, magunkból kifordulva és állat módjára viselkedve.

Nyitókép: Shutterstock

Ti szoktatok kiabálni a gyermeketek előtt?

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.