Tudtam, hogy rossz leszel számomra, mégis meg akartam próbálni veled

Lényegében egy dolgot sem tudok mondani, amiben egyetértettünk volna. Ha én azt mondtam, hogy kék, te azt mondtad, zöld. Ha én jobbra akartam menni, te balra húztál. Én házasságra vágyom és gyerekekre, te pedig már a legelején kikötötted, hogy nem vagy hajlandó házasodni, és nem tartod magad jó szülő-alapanyagnak.

Már a megismerkedésünk pillanatában összevesztünk, amikor bemutatkozás helyett valami keresetlen sértést vágtál a fejemhez. Én mégsem tudtam levenni rólad a szemeimet egész este. Nem tudtam semmi másra gondolni éjszaka, másnap, két nappal később, csak rád.

Tudtam, hogy nem illünk egymáshoz. Teljesen más dolgokat tapasztaltunk az életben, merőben eltérnek a vágyaink. Én megállapodni szerettem volna, te világot látni.

Vajon, akkor mégis miért mentem bele? Talán a két szép szemedért. Talán azért, mert meg akartam tapasztalni egy olyan életet, amilyennel még sosem találkoztam. Talán csak a remény miatt, hogy idővel mégis összecsiszolódunk, és kiderül, jók vagyunk együtt.

Nem így lett.

A legrosszabbat hoztad ki belőlem. Mindig csendes, nyugodt, kedves embernek ismertem magamat, aki végtelen türelemmel rendelkezik, és mindig a másik álláspontjának megértésére törekszik. Melletted viszont megismertem egy olyan oldalamat, amelyről álmomban sem gondoltam, hogy létezik.

Kiderült, hogy tudok veszekedni. Üvöltve, káromkodva. Kiderült, hogy féltékeny típus vagyok. Korábban soha, senkinek nem sikerült előhívnia belőlem a zöld szemű szörnyet, de melletted képtelen voltam elcsitítani.

Itt értettem meg, hogy a szeretetet és gyűlöletet csak egy hajszál választja el egymástól. Az idő nagy részében gyűlöltelek, és bármikor meg tudtalak volna fojtani egy kanál vízben, de ritka, jó pillanataink során rajongásig imádtalak.

Helyzetünk mégsem volt működőképes hosszú távon. Dinamikánk alapját képezte az, hogy kétnaponta szakítottunk, majd újra, könnyek között, egymásnak mindent megígérve összeborultunk. Egymásért megváltozunk. Együtt megoldjuk. Túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy ilyen könnyen lemondjunk a másikról. Te vagy az életem.

Amikor végül egy erősebb pillanatunkban végleg elbúcsúztunk egymástól, azt hittem, hogy bele fogok pusztulni a fájdalomba. Úgy gondoltam, nélküled élni sincs értelme, és össze fog dőlni a világ. Talán soha nem leszek már olyan boldog, mint amilyen melletted voltam.

Én döbbentem meg a legjobban akkor, amikor nem így lett. Szakításunk után csak megkönnyebbülést éreztem! Nagyjából olyan érzés volt, mintha túl sokáig tartottam volna vissza a levegőt, és hirtelen újra lélegezni kezdtem volna. Szabadnak éreztem magam, és végre visszatért a nyugalmam is.

A legrosszabbat hoztuk ki egymásból, és később sem tudtuk úgy szeretni a másikat, ahogy szüksége lett volna arra. Bár tudtam, hogy rossz leszel számomra, mégis meg akartam próbálni veled, és még csak nem is bánom.

Nyitókép: Shutterstock