Senki sem tudott úgy hozzám érni, olyan puha, selymes, lepkefinom érintéssel, mint ő

Persze, tudom, milyen kézkrémet használt, a mai napig az orromban van az illata annak a nagy flakonban lévő, vajsárga krémnek az aromája. Egészen különleges textúrája volt. Már sehol nem lehet kapni, de ennyi év után is pontosan fel tudom idézni. Mégis, azt hiszem, nem ez volt a titka. Be kell vallanom, most sem tudom, és tartok tőle, nem is fogom megtudni már soha. Hiszen ő már évek óta elment és ezt soha nem kérdeztem meg tőle.

Rágondolok, érzem az érintését. Senki sem tudott úgy hozzámérni, olyan puha, selymes érintéssel, mint ő. Ránéztem, és mindig rácsodálkoztam az arcára is. Hiába múlt el nyolcvan, hiába érte megannyi történet az életben, valahogy rajta ezek nem hagytak nyomot. Mármint a negatívak, fájdalmasak nem. Semmi más nem látszott az arcán, csak a belső derű és az átélt örömök. Olyan sima volt a bőre, egyetlen ránc nélküli, hogy én harminc évesen irigyeltem. Pedig nem használt arckrémet. Az összes kozmetikum, amit hajlandó volt magára kenni, fújni, az a kézkrém volt, egy korall színű rúzs és a gyöngyvirág parfüm.

Az arcán lévő ráncok hiányát még csak-csak értem.

Éppúgy tudta értékelni az egyszerű ételt, mint a többfogásos ebédet. Méltósággal viselte, amikor öregedni kezdett és egyre kevesebb dolgot tudott elvégezni. Ez a fajta hozzáállás az élethez garantálja, hogy valaki szépen öregedjen meg. De ilyet még nem láttam, ilyen ránctalan, idős arcot. És nem tapasztaltam azóta sem ilyen kezet, sehol, senkinél. Szóval, ezt nem értem.

Igazából nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ennyi évvel a halála után fel tudom idézni azt az érintést. Így olyan, mintha még mindig velem lenne fizikailag. S ahogy felidézem ezt a csak rá jellemző dolgot, úgy rohannak meg a további emlékek. Például az, mennyire szerette a zenét és milyen széleskörű volt az érdeklődése. Volt egy régi lemezjátszója, rengeteg bakelit lemezzel. Minden alkalommal, amikor a szokásos pénteki együttlétünket töltöttük, elővettük azokat, és kiválasztottuk, hogy aznap mit hallgatunk. Volt ott opera, musical, nóta, operett, táncdal, népdalok.

A legtöbbször a Bánk Bánt hallgattuk. Mindketten nagyon szerettük, és mami gyűjteményében az a változat volt meg, amelyikben Simándy József énekelte Bánk szerepét. Én még olyat nem hallottam, se előtte, se azóta. Valami olyan különleges átéléssel, olyan gyönyörű orgánummal énekelt az az ember, hogy a szívem facsarodott bele minden egyes alkalommal, amikor meghallottam felcsendülni a „Hazám, hazám, te mindenem" kezdetű áriát.

Csak ültem olyankor a fotelben, lehunyt szemmel, mozgásra képtelenül. Valami oknál fogva a lelkem legmélyéig hatolt az egész élmény. Teljesen mindegy volt, hányszor hallgattuk meg, mikor véget ért, mintha egy másik világból érkeztem volna vissza a Földre. Mami csöndben ült mellettem, a kezei szépen egymásba simulva pihentek az ölében. Messzenéző tekintettel hallgatta ő is azt a csodát.

Teát, kávét főztünk, iszogattuk csöndben. Jó volt úgy.

Ma, amikor már én is javában felnőtt vagyok, sokszor eszembe jut ez. Magamra nézve látom, én is így csinálom. Át tudom adni magam a pillanatnyi élménynek, tudatosan lassulok. Azon kapom magam, hogy csöndben és komótos tempóban végzem a dolgomat, magamba merülve. Olyan végtelen nyugalmat és belső erőt adnak ezek az órák, melyek felvérteznek a rohanós időkre is. Végtelenül hálás vagyok ezért az örökségért az én mamámnak. Hiszem, hogy ez is hozzátartozik ahhoz, hogy emberek maradjunk, a szó nemes értelmében.

Nyitókép: Shutterstock