Egy elmulasztott telefonhívás, a legfontosabb emberrel az életemben...

Elindultam, és közben megtudtam, hogy mégsem leszek egyedül, ez a tény pedig alkohol nélkül is tovább nyugtatott. Már rutinosan fordultam a kis utcák sarkain, és épp időben meg is érkeztem.
Újra színpadra állok, másik 23 slammerrel egyetemben. Az est kezdése előtt kértem még egy deci whiskyt - némileg drágábban, mint otthon, és megérkezett a pártfogóm is. Minden rendben.

A fejemben már a saját szövegem járt, de sikerült nem kizárni a külvilágot sem. A hostok melegítették a 300 fős közönséget, közben beszélgettünk, és egyre kevésbé kattogtam azon, hogy mit fognak szólni a szövegemhez. Aztán elkezdődött a verseny, és a slam poetry érzése szépen lassan rátelepedett az emberekre...

Azt hiszem, akkor már nem izgultam túlságosan - csak éppen annyira, amennyire kellett. De azért persze nem akartam első lenni. Hiába verseny és tized pontszámos értékelés, azon túl, hogy nyerni mész, mégiscsak azért vagy ott, mert szereted ezt az egészet, örülsz másoknak - és annak, hogy átadhatsz valamit a gondolataidból az embereknek.

Az életem hibáiról és azok hatásairól beszéltem, hol viccesen, hol komolyan, és olykor kicsit elgondolkodtatóan - utóbbit talán csak remélve. Szót ejtettem téves első benyomásokról olyan emberekkel kapcsolatban, akik később fontos szereplői lettek az életemnek. Megemlítettem a közélet rezdüléseit, amelyeknek sikerült eltéríteni némileg az igazi énemtől, és arról is beszéltem, hogyan szembesültem ezekkel, és hogyan hoztam újra egyensúlyba a megítélésem ezekről a dolgokról.

Vallottam olyan mellényúlásokról, amik mások szemében érthetetlenek voltak, számomra mégis a fejlődést szolgálták. Miközben az ott ülők figyeltek, éreztem, ahogy egy-egy hibánál magukra ismernek. Hallottam a jelenlévők nevetését, az elismerő, apróbb reakciókat, és megszületett bennem a halhatatlanság érzése.

Tudtam, hogy hamarosan odaérek ahhoz a részhez... Ahhoz a bizonyos részhez, amiben életem legnagyobb hibáját mondom el, ha egyáltalán el tudom majd mondani. Nem sokszor beszéltem róla, korábban nem tudtam - vagy nem akartam -, és talán ezért annyira összegyűlt bennem, hogy bele akartam kiáltani a világba. Egy elmulasztott telefonhívás a legfontosabb emberrel az életemben, akinek soha többé nem hallhattam a hangját... Odaértem.

Nem tudom, ránéztem-e a szövegre vagy az emberekre, talán be is csuktam a szemem. Elmondtam. Elmondtam azt is, hogy senki más ne kövesse el ezt a hibát. Elmondtam, hogy az idő egy mulandó dolog, és bármennyire nem hisszük el: vannak pillanatok, amiket sosem lehet már visszahozni - mert az élet bármikor közbeszólhat.

Vége. Nem emlékszem, milyen volt, nem emlékszem az arcokra, a reakciókra - csupán arra, hogy a 300 ember ellenére kiürült a terem, kialudtak a fények, én pedig ki akartam menni. Talán önző voltam, talán bunkó, de nem lettem volna képes ottmaradni, elfogadni a tapsot és pontszámokat. Ez az egész nem érdekelt.

Odakint egyből rágyújtottam, és a kerthelyiség egy üres sarkában sétálgattam. Remegtem, és közben nem éreztem semmit. Ahogy a terem, úgy én is kiürültem, és elfogytak a gondolataim. Pár perc múlva odalépett hozzám egy másik fellépő, és gratulált, megköszönte az élményt. Valószínűleg én is megköszöntem az elismerést, de ennyiben is maradtunk. Neki mást nem is nagyon tudtam volna mondani. Neki nem - ellenben a tömegnek, a világnak és az ürességnek egyetlen egy szót szántam: köszönöm!

Sipos Atti

Nyitókép: Shutterstock