Túl érzékeny vagyok és ez már soha nem fog változni

Amikor először felfedeztem magamon, hogy hiperérzékeny vagyok, állandóan próbáltam ellenállni, de végül minden egyes alkalommal győztek az érzelmek és a könnyek. Ma már én is és a környezetem is nevet ezen a tulajdonságomon. Az lenne a szokatlan, ha nem bőgnék folyamatosan valami miatt.

Tulajdonképpen tényleg bármi miatt képes vagyok elpityeredni. Mikor vidékről a fővárosba költöztem azt gondoltam, hogy normális, hogy minden hazautazás előtt és után is elbőgöm magam, hiszen új környezet, új társaság vesz körül és nehéz megszokni azt, hogy elhagyom a régi, jól megszokott bázisomat. Azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy hét év után is ez alapvető része lesz a hazalátogatásaimnak. Mikor elindulok vidékre elsírom magam, mert itt hagyom a lakásomat, a második otthonomat és van, hogy a szüleimhez érve pedig már azért bőgök, mert elfelejtettem, hogy milyen jó itthon lenni és nem is akarok többet visszamenni a fővárosba. Aztán persze két nap után már dupla ok van a bőgésre, hiszen a hétvégének is vége van, illetve megint el kell hagynom a régi bázist és visszatérni a felnőtt életembe. Majd, mikor elhagyom a gyerekkorom színterét és újra a lakásban, a második otthonba vagyok, már azért sírok, hogy milyen jó újra itt.

Természetesen, ahogyan sokan mások, sírok, ha nyaralni megyünk, örömömben, mikor készülődünk, izgatottságomban, mikor elindulunk és az ottlétünk alatt is néhányszor, hol a boldogságtól, hol pedig a szomorúságtól, mivel már előre attól félek, milyen lesz visszamenni a szürke hétköznapok forgatagába. Amikor elindulunk, na az maga a könnytenger és egy hatalmas érzelmi hullámvasúton ülök egészen addig, amíg haza nem érünk. Meg persze utána is.

Sírok, ha vége van a nyárnak és elmúlik a jó idő, viszont akkor is pityergek, mikor a telet váltja a tavasz. Hálás könnyeket hullatok karácsonykor és bánatomban pityergek, amikor véget ér az ünnepi időszak. Sírok, ha új kihívás elé állít az élet és a megkönnyebbüléstől zokogok, mikor megugrom és sikeresen teljesítem a kötelező és váratlan feladatokat, valamint az aktuális nehézségeket.

Korábban ki nem állhattam ezt a tulajdonságomat, mindig irigyeltem azokat az embereket, akik képesek kordában tartani az érzelmeiket és uralkodni a könnyeik felett bizonyos helyzetekben. Azonban az elmúlt években hiába próbáltam ellene menni saját magamnak, rájöttem, hogy felesleges energiapazarlás az egész, ilyen vagyok és ezt bizony, el kell fogadnom.

Az elfogadásban hatalmas segítséget nyújtott a környezetem is, akik olykor értetlenül, a legtöbbször viszont hatalmas türelemmel állnak mellettem és mikor könnybe lábad a szemem velem együtt sírnak, de inkább nevetnek azon, hogyan lehet valaki ennyire érzékeny. Hogyan? Hát így.

Nyitókép: Shutterstock