A hálót te fontad, de önként sétáltam bele

Hát ki vagy te, Vilmos herceg? Csak valami rossz utánzat... Szorongó szívvel lépkedtem vissza az irodába. Három hét telt el mindössze, három nyomorult hét, mióta megjöttek az újak. Azt mondtad, hogy soha többet nem léped át azt a bizonyos határt, mint anno velem. Is. Meg az Ildivel és a Fannival - igaz, ők már nincsenek itt. Én tartok még ki egyedül, nem tudom, miért. Vagyis tudom: szeretem a munkát, és jó veled dolgozni, ha igazán odateszed magad. Ha épp nem nyűglődsz valami miatt, vagy nem kajtatsz egy hosszú comb után.

Pedig sokáig ellenálltam. András nevével a szívemben kezdtem el a munkát veled, három hónap kellett, hogy beférkőzz mellé. Reggelente megjelentél frissen borotválva, selymes hajjal, és rám villantottad a sármőr mosolyodat: "Kitti, hoztam neked kávét." Micsoda főnök! - gondoltam. Még soha nem kényeztettek el így.

Haza is vittél, mert olyan messze lakom az irodától. Először csak hetente egyszer, aztán minden nap. Hoztad a kedvenc vaníliás kávémat, és mielőtt kiszálltunk az autóból, megszorítottad a combomat. Hogy érezzem: ma is kívánsz. Én pedig alig vártam, hogy ebédidő legyen, mert tudtam, nemsokára újra a tiéd leszek.

Elvittél az összes megbeszélésre, egyre több feladatot bíztál rám. Minden hétköznappal szorosabb lett a körém font hálód, és hamarosan rátelepedtél a hétvégéimre is. András előtt nem jöttem zavarba, könnyedén leszereltem, amikor azzal vádolt, hogy munkamániás lettem. Inkább Dávidmániás - de ezt még akkor is titkoltam, amikor látványosan lejjebb csúszott a dekoltázsom. Imádtad. Télen letépted rólam a sálat, hogy forró leheleteddel simítsd ki a libabőrt. Kitti - nyüszögted azon a macskahívogató hangodon, és én örömmel doromboltam.

Aztán lemondtad a reggeli közös utazásokat. Állítólag futni kezdtél, bár gyűlölöd a sportot. Persze, hogy tiszteletben tartottam, hiszen nekem is fontos az egészség. Büszke voltam rád, és dicsértem a kitartásod.

Mi történt, nem voltam elég odaadó?! Hiszen még az otthoni szabadidőm nagy részét is neked áldoztam. A titkos kirándulásokra, amikről azt hazudtam, csajos programra megyek. A vad légyottokra, amikor a soha nem létező masszőrhöz jártam. Bár András egyre jobban szorongott, nem kérdezett semmit. A vacsora mindig készen volt, és egyéb kötelességeimről sem feledkeztem el...

Aztán az ebédek is szórványosak lettek - vagyis elmentél enni, csak nem velem. "Valami baj van?" - kérdeztem tőled egyre többször. "Veled, Kitti? Dehogy!" - búgtad, és megpaskoltál. Pont úgy, ahogy a lányodat. Bent már egyedül csináltam mindent, rám bíztad a munkát, hogy ne kelljen annyit az irodában lenned. Küzdöttem tovább: az elismerésedért, egy jó szavadért, egy sebtében adott, hűvös csókodért.

Tudtam, tudom, hogy újra minden olyan lesz, mint régen. Majd belepusztultam, amikor elvitted ebédelni az újakat. "Jófejség" - mondtad, és én hittem neked. Visszaléptem kettőt, hogy lásd: nem vagyok függő. Elővettem ismét a garbókat, és a bordó rúzsom is a neszesszer aljára került.

Három hónap telt el csendes kétségbeesésben. Szolgalelkű zombiként léteztem, aki várja a feloldozást: egy mosolyt, egy üzenetet, bármit. Aztán egy szép tavaszi reggelen átöleltél az asztalomnál, megszorítottad a combom, és a fülembe búgtál: "Kittim, hozzak neked egy vaníliás kávét?"

Kitti történetét Nagy X. Viktória jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock