Falnak megyek, ha még egyszer azt hallom, hogy "Ez még nem a világvége"

Mi más lenne az élet értelme, ha nem az, hogy boldogok legyünk, és olyan emberekkel legyünk körülvéve, akik szeretnek minket. Olyanokkal, akik kíváncsiak ránk, és megoszthatjuk velük az örömünket, bánatunkat, érzéseinket és gondolatainkat. Egy tökéletes világban a számunkra fontos emberek meghallgatnak, tanácsot adnak, jobb esetben megértenek minket, osztoznak az örömeinkben és a bánatainkban, ám a tökéletes nem feltétlenül létezik.

Biztosan te is találkoztál már azzal a jelenséggel, hogy a közvetlen környezetedben élő emberek megpróbálták elbagatellizálni a problémáidat, és más reakciót kaptál, mint amire számítottál. Ezt a pszichológia úgy hívja, hogy érzelmi érvénytelenítés, ám jobb, ha tisztában vagy azzal, hogy nem feltétlenül kell ezt a jelenséget elfogadnod.

Az embereknek már pici koruktól kezdve szüksége van arra, hogy a gondolataikat és érzéseiket mások is megértsék. Vannak azonban helyzetek, amikor a környezetünk úgynevezett érvénytelenítő reakciót ad, és megértés helyett valami egészen mást tapasztalunk. Ilyenkor általában felhúzzuk magunkat, mérhetetlen igazságtalanságot érzünk, hiszen amikor kiöntöd a lelkedet, nem azt várod el, hogy figyelmen kívül hagyják az érzéseidet, vagy ócska közhelyekkel jöjjenek.

Ugye, milyen ismerősen csengenek? Biztosan hallottad már te is, vagy mondtad másoknak... Nos, ezek a mondatok úgynevezett érzelmileg érvénytelenítő mondatok, amik az empátia helyett azt üzenik, hogy aki mondja, nem megérteni, hanem megváltoztatni szeretné az érzéseidet.

Nekem te ne!

A járvány alatt volt egy több hónapig tartó időszakom, amikor baromi rosszul éreztem magam. Motiválatlan voltam, a vállalkozásom a vírus miatt szünetelt, nem tudtam, mi lesz velem, és eluralkodott rajtam a kétségbeesés és szomorúság. Próbáltam pozitív maradni, és nem mutatni a közvetlen környezetemnek, mennyire szétestem, mert tudtam, hogy ez mindenkinek egy nehéz időszak.

Amikor pár héttel a pandémia kezdete után összefutottam az egyik legjobb barátnőmmel. Addig nyaggatott azzal, hogy mi bajom van - mert szerinte rá van írva az arcomra, - hogy kiöntöttem neki a lelkem. Többször is elhangzott az este folyamán az a bizonyos "Ez még nem a világvége", és azóta - ha csak leírva is látom ezt a mondatot -, a hideg futkos a hátamon. Egyrészt én akkor úgy éreztem, ez a világvége, másrészt pedig tőle más válaszra vártam.

Utólag tudom, hogy a jó szándék vezérelte, és így szeretett volna segíteni túllépni ezen az átmeneti állapoton, na meg azt hiszem, így próbálta oldani a rossz hangulatomat. Nem vitáztam vele, mert nem akartam tovább rontani a helyzetemen, de úgy döntöttem, ebben a furcsa élethelyzetben inkább nem osztom meg vele a gondolataimat, mert nincs értelme.

Azóta több mint egy év eltelt, és utólag elmondtam neki, mire lett volna szükségem abban az időszakban, mit vártam volna el tőle. Belátta, hogy attól, hogy nem járt az én cipőmben, lehetett volna megértőbb és elfogadóbb ahelyett, hogy nekem vág néhány közhelyet. Egy szó mint száz: nem kell megérteni mások problémáit és érzéseit, de meg kell tanulni kellő empátiával fordulni a másik felé...

Nyitókép: Shutterstock