Miért nem hagyod, hogy elfelejtselek?

Hosszú idő után sikerült feljönnöm a felszínre. Ilyen érzés volt kimondani, hogy vége. Csak azzal nem számoltam, hogy attól, mert már nem a víz alatt vagyok, még mindig egy háborgó tenger közepén hánykolódok, innen kellene a partra evickélni.

Az egész kapcsolatunk egy küzdelem volt, bármennyire is szerettelek. Minden percben harcoltunk, és hiába volt sokszor fájdalmas, kétségbeejtő és kilátástalan, nem akartam feladni. Hiszen a kapcsolatok nemcsak az örömről és a rózsaszín ködről szólnak, dolgozni is kell azokért, és az igazi értéküket az adja meg, mit teszünk akkor, amikor jönnek a problémák és a bajok. Ekkor válik el a búza az ocsútól, ekkor derül ki, hogy erős vagy gyenge a kapocs, ami összeköt minket. Ezt tanultam meg, ezért gondoltam alapvetésnek, hogy küzdök érted, veled, minden bajjal szemben.

Meg sem fordult a fejemben, hogy a könnyebb utat válasszam, az egyenlő lett volna a kudarccal. Arról azonban soha senki nem beszélt, hogy mégis meddig kell, lehet, szabad küzdeni valamiért, és mikor jobb döntés belátni azt, hogy nekünk ez együtt nem megy, hiába is próbálkozunk. Ahhoz, hogy a problémákat újra és újra meg tudjuk oldani, kell valami, ami összeköt bennünket a küzdelmen kívül. Pedig köztünk nem volt semmi más, és visszatekintve, még ez sem kötött össze minket.

Te frusztrált és szorongó voltál, amiért nem tudtál olyan emberré válni, amilyennek elképzelted egykor magad ilyen idős korodra, én pedig nem tudtam, hogy ebben nem tudok neked segíteni. Ha az egyik akadályon áttámogattalak, rögtön kitaláltál egy másikat. Már rég lemondtál arról, amit el akartál érni, nem a cél volt a lényeg, csak újabb és újabb problémákat teremtettél a semmiből. Az, hogy így alakult, ilyenekké váltunk, nem csak a te bűnöd volt, hiszen én végig asszisztáltam az egészhez, ez volt a kapcsolatunk dinamikája, lényegében ennyiből álltunk mi. Probléma és megoldás. Újra és újra és újra. Sem neked, sem nekem nem tűnt fel, hogy másból sem áll az életünk. Túlságosan lefoglalt minket a cselekvés ahhoz, hogy elgondolkodjunk, van-e értelme az egésznek. Ki tudja, meddig folytatódott volna ez így, ha hirtelen nem én váltam volna a problémává.

Nem mintha nem lett volna igazad, csak nem úgy. A kudarcaidért és frusztrációdért nem voltam felelős. Abban voltam hibás, amiben te is: nem engedtük el egymást. A te életed értelme a probléma lett, az enyém pedig a megoldás. Amikor pedig minden más elfogyott, akkor engem támadtál, és én ezt is próbáltam megoldani, próbáltam olyan lenni, amilyennek látni akartál. Nem fogtam fel, hogy nem ez a lényeg, s úgysem tudok tökéletessé válni. A gödör mélyére kerültem, ott ültünk együtt a sötétben.

Lassan ugyan, de megjött a felismerés, elfogadtam és beismertem, hogy mindkettőnknek úgy lesz a legjobb, ha külön folytatjuk az életünket. Az elhatározás után gyorsan cselekedtem, de te azóta sem békéltél meg ezzel. Nem hagyod, hogy elszakadjak. A régi beidegződések pedig nem múlnak el egyik pillanatról a másikra. Minden szálat el kellene vágni, de újra és újra felbukkansz azzal, hogy csak én vagyok az, aki rajtad segíteni tud. Csak én vagyok az, aki meghallgat. Nem tudod, mihez kezdj most. Igyekszem nem engedni az érzelmi zsarolásnak, megőrizni a szépet és tudatosítani a rosszat. Még nem hiszed el, de az utolsó mentőöv, amit dobhatok neked az az, hogy magadra hagylak, mert tudom, hogy valójában nem vagy cselekvőképtelen, folytonosan a segítségemre szoruló ember, csak az a fránya megszokás... az nagy úr. Kérlek hagyd, hogy végre elfelejtselek, mert a törődő énem nem tud a végtelenségig ellenállni, pedig tudom, hogy ennél valójában mindketten többek vagyunk.