magazin család kibeszélő történetek háború titok
Gyerekkoromban a vasárnapokat sokszor a nagyszüleimnél töltöttük. Ilyenkor, a hagyományos húsleves, rántott hús, krumplipüré elfogyasztása után, általában a család a nappaliban gyűlt össze. A felnőttek unalmas dolgokról beszélgettek, aztán valahogy előkerült a kagylókkal díszített dobozka, amelyben a mama a régi fényképeket őrizte.

A megfakult, többnyire fekete-fehér fotókon soha nem látott emberek pózoltak a kamera előtt. Persze ezek egészen más pózok voltak, mint a mostaniak. A férj fess öltözetben állt egy szék előtt, amelyen a felesége foglalt helyet. Az asszony egyenes derékkal ült, a férfi pedig a jobb kezét mereven a nő vállán nyugtatta. Egyikük sem mosolygott. Egy másik, rongyos fotón vagy tíz ember gyűlt össze. A férfiakon gumicsizma, a nőkön fejkendő... talán szüret lehetett. Akadt köztük később „kiszínezett" verzió is, ezen a mama mosolygott a papával az oldalán, körülöttük a gyerekek. A múlt.

Mindig szerettem ezeket a képeket, szerettem kérdezősködni, ki kicsoda, most hol van. Utóbbi kérdésre sokszor jött az a válasz: a háborúban meghalt. A nagymamám egyik testvérének a férjét pedig úgy megverték a hadifogságban, hogy soha nem lehetett gyereke.

Történetek a múltból

Amikor nagyobb lettem és a mamával kettesben voltunk, néha felhoztam ezt a témát. Milyen volt a háború, mi történt, olyan volt-e mint a filmekben? Izgalmasnak tűnt, ugyanakkor

kellően távolinak ahhoz, hogy ne rémítsen halálra.

Hiszen már elmúlt. Különben is, a mama sosem beszélt borzalmakról. A faluban, ahol éltek nem történt semmi különös - elmondása szerint. Először ott voltak a németek. Akkor akadt egy eset, amit többször elmesélt: amikor felmászott a létrára, hogy valamit leszedjen a magasból, akkor egy német katona aláállt, és megfogta a lábát. A németekről ennyit hallottam. Aztán jöttek az oroszok... jöttek és mentek. Ennyi.

Forrás: Shutterstock

A másik nagymamám már kissé bővebben is beszélt a dolgokról. Ott nagypapám két lánytestvérét sokáig bújtatták, mert féltették őket a – bármilyen nemzetiségű - katonáktól. Többet azonban tőle sem tudtam meg. (Egy biztos, a két nővér néhány évvel a háború befejezése után öngyilkos lett – hogy volt-e ennek köze a háborúhoz vagy sem, azt sosem fogom már megtudni)

Megtudtam viszont a barátnőmtől más dolgokat. Az ő családjukban vagy több tragédia történt vagy nyíltabban beszéltek a második világháború traumáiról.

Ott már szó esett éjjel a házakba berontó katonákról, sáros lábbal a tisztaszobába trappoló csizmákról, ellopott értékekről, agyonvert férfiakról, megerőszakolt lányokról és asszonyokról. Arról, hogy nem volt mit enni, arról, hogy minden napot rettegésben töltöttek.

Akkoriban mindaz, amit a nagymamáim mondtak, mind pedig az, amit a barátnőmtől hallottam, csak történetek voltak a múltból. Szerencsés és szerencsétlen történetek.

Most azonban, az orosz-ukrán háború kitörése nyomán, egészen új színezetet kapott minden hajdani sztori. A jók és a rosszak egyaránt. A poros képek mintha színt kaptak, és megelevenedtek volna. A múlt jajgatásai pedig akár a jövő nyöszörgései is lehetnek még. Most jobban érdekel, mint valaha, hogy a mamáim igazat mondtak-e vagy csak úgy vélték, nem kell tudnom mindent, hiszen, ami volt, az elmúlt – firtatni, rágódni rajta nem érdemes.

Én pedig csak remélni tudom, hogy soha nem kell majd az unokámnak háborús időkről mesélnem.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.