Most egészen más színt kaptak nagymamám háborús történetei

A megfakult, többnyire fekete-fehér fotókon soha nem látott emberek pózoltak a kamera előtt. Persze ezek egészen más pózok voltak, mint a mostaniak. A férj fess öltözetben állt egy szék előtt, amelyen a felesége foglalt helyet. Az asszony egyenes derékkal ült, a férfi pedig a jobb kezét mereven a nő vállán nyugtatta. Egyikük sem mosolygott. Egy másik, rongyos fotón vagy tíz ember gyűlt össze. A férfiakon gumicsizma, a nőkön fejkendő... talán szüret lehetett. Akadt köztük később „kiszínezett" verzió is, ezen a mama mosolygott a papával az oldalán, körülöttük a gyerekek. A múlt.

Mindig szerettem ezeket a képeket, szerettem kérdezősködni, ki kicsoda, most hol van. Utóbbi kérdésre sokszor jött az a válasz: a háborúban meghalt. A nagymamám egyik testvérének a férjét pedig úgy megverték a hadifogságban, hogy soha nem lehetett gyereke.

Történetek a múltból

Amikor nagyobb lettem és a mamával kettesben voltunk, néha felhoztam ezt a témát. Milyen volt a háború, mi történt, olyan volt-e mint a filmekben? Izgalmasnak tűnt, ugyanakkor

Hiszen már elmúlt. Különben is, a mama sosem beszélt borzalmakról. A faluban, ahol éltek nem történt semmi különös - elmondása szerint. Először ott voltak a németek. Akkor akadt egy eset, amit többször elmesélt: amikor felmászott a létrára, hogy valamit leszedjen a magasból, akkor egy német katona aláállt, és megfogta a lábát. A németekről ennyit hallottam. Aztán jöttek az oroszok... jöttek és mentek. Ennyi.

A másik nagymamám már kissé bővebben is beszélt a dolgokról. Ott nagypapám két lánytestvérét sokáig bújtatták, mert féltették őket a – bármilyen nemzetiségű - katonáktól. Többet azonban tőle sem tudtam meg. (Egy biztos, a két nővér néhány évvel a háború befejezése után öngyilkos lett – hogy volt-e ennek köze a háborúhoz vagy sem, azt sosem fogom már megtudni)

Megtudtam viszont a barátnőmtől más dolgokat. Az ő családjukban vagy több tragédia történt vagy nyíltabban beszéltek a második világháború traumáiról.

Akkoriban mindaz, amit a nagymamáim mondtak, mind pedig az, amit a barátnőmtől hallottam, csak történetek voltak a múltból. Szerencsés és szerencsétlen történetek.

Most azonban, az orosz-ukrán háború kitörése nyomán, egészen új színezetet kapott minden hajdani sztori. A jók és a rosszak egyaránt. A poros képek mintha színt kaptak, és megelevenedtek volna. A múlt jajgatásai pedig akár a jövő nyöszörgései is lehetnek még. Most jobban érdekel, mint valaha, hogy a mamáim igazat mondtak-e vagy csak úgy vélték, nem kell tudnom mindent, hiszen, ami volt, az elmúlt – firtatni, rágódni rajta nem érdemes.

Én pedig csak remélni tudom, hogy soha nem kell majd az unokámnak háborús időkről mesélnem.

Nyitókép: Shutterstock