Királylánynak éreztem magam, amikor felpróbálhattam nagyi féltve őrzött ruháit

Ma például ez a szobakastély. Én neveztem így el, gyerekként. A nappaliban a kihúzható kanapé oldalában állt a hosszú szekrénysor. Az ágy mellett nem ért el a falig, volt ott egy kis sut. Egy ősrégi rokka állt benne, amit mindig valami kíváncsisággal vegyes óvatossággal nézegettem. Vonzott, de nem mertem közel menni. Olyan öreg volt, ősi titkokat hordozott. Egyszer mama megunta a dolgot és kiemelte a nappali közepére ezt a rokkát. Mellé telepedtünk a földre, s mesélni kezdett róla. Honnan van, kitől örökölte, mit lehet csinálni egy rokkával. Be kell valljam, kicsi gyerekként sem tudtam elvonatkoztatni Csipkerózsa történetétől. Hiszen csóri királylány is azért szenderült hosszú évekre álomba, mert balgán megszúrta a rokka tűjével az ujját. Naná, hogy nem akartam hozzáérni! A végén még a nappali közepén kinyúlok és úgy maradok, erre jutottam gyerekként a mese hatására.

Mama azonban addig addig mesélt a rokkáról, milyen csuda dolgokat lehet vele készíteni, hogy végül megbékéltem vele. Soha nem felejtem el az első pillanatot, amikor a mutatóujjamat óvatosan végig húztam a fán. Kopott volt, de rendben volt tartva. Szépen csillogott rajta a barna festék vagy pác, míves virágminták és faragások díszítették. Gyönyörű volt. Végül elrendeztem magamban, ez nem az a rokka és én nem vagyok Csipkerózsa, ergo félnem sem kell. Így történt, hogy összebarátkoztam a rokkával. Az eszköz visszakerült a kis kuckóba, én pedig onnantól mindig betelepedtem mellé. Vittem kispárnát, nagypárnát, plédet és könyveket, ott élvezkedtem minden nap az ebédig.

Egyszer aztán összetört a rokka és odalett az én kis kuckóm. Nagyon el voltam keseredve. Persze, be lehetett ülni rokka nélkül is. Ugyanúgy lehetett oda cuccolni bármit. De az már nem volt az igazi, le is szoktam róla. Nem találtam a helyem. Oda lett a délelőtti elvonulós szertartásom. Igaz, játszottam, mesét néztem, lementünk a folyóhoz, a játszótérre, de valami hiányzott.

Mamának ekkor mentőötlete támadt. Behívott a kisszobába, szélesre tárta a beépített szekrény ajtaját és intett, kuporodjak oda. Szépen sorban, akkurátusan pakolni kezdett kifelé. Egyre nagyobb izgalommal és kíváncsisággal figyeltem. Volt ott ugyanis csipkefátyol, selyemruha, bársony kesztyű, mintás vállkendők, hullámzó szoknyák. Aztán került elő kaláris, féltve őrzött régi ékszerek: nyakláncok, brossok, fülbevalók és karkötők. Nem győztem gyönyörködni. Gyöngyök, napsütötte borostyánok, topáz kerültek elő. Áhítattal simítottam végig a puha anyagokat, a gömbölyű, hófehér gyöngyöket. A selyem különösen elvarázsolt, azt hiszem, akkor estem szerelembe ezzel az anyaggal. Úgy hullámzott, mint egy folyó és olyan elmondhatatlanul finom és selymes volt a tapintása, hogy sokáig csak az arcomhoz simítgattam.

Ez a beépített szekrény és a benne lévő holmik addig tabunak számítottak. Néha, ha mama kinyitotta, hogy valamit kivegyen, csak egy-egy lopott pillantást vethettem befelé. Gondosan összehajtogatva, selyempapírral elválasztva feküdtek bent ezek a holmik és olyan isteni gyöngyvirág illat áradt belőlük, hogy valósággal elkábultam.

És akkor minden kikerült a polcok sötétjéből. Olyan óvatosan nyúltam mindenhez, ahogy csak lehetett. Éreztem, mamának milyen fontos emlékek ezek a tárgyak. A meglepetésem óriási volt, amikor felemelte a rózsaszín selyemruhát és a csipkés fátylat, hogy na, akkor felpróbálod őket? Igaz, hogy egy ruha képes formálni a viselőjét. Teljesen átlényegültem, amikor belebújtam a hűvös selyembe és a fátyol a fejemre került. Királylánynak éreztem magam. Hát még, amikor rám került a gyöngysor, a bross és a többi ékszer. Sziporkáztam. Még a tartásom is más lett. Álltam ott a szoba közepén és feljajdultam:

- Mama, most mi lesz? Nincs kuckóm! Kastélyom se! Most itt álljak a szoba közepén?

Mama töprengett egy sort, aztán kinyitotta a másik szekrényajtót és elkezdett onnan is pakolni. Plédek, hálózsák, függönyök kerültek a padlóra. El nem tudtam képzelni, mit akar velük. Intett, hogy segítsek átpakolni a nappaliba és nekiállt kastélyt építeni a kuckóban. Akkurátusan felmászott a kanapé támlájára, a legnagyobb plédet felhajította a szekrény tetejére. Gondosan lerögzítette két Miska kancsóval, hogy stabilan álljon. És sorban került fel minden: pléd, függöny, bentre a földre a hálózsák, párnák. Mire mindennel végzett, olyan kastélyt kanyarintott nekem, hogy a fülem kettéállt. Végül a kezembe nyomott egy kis kézi lámpát, elhúzta a kék bejárati függönyt és betessékelt a külön bejáratú kastélyomba. Onnantól az lett a személyes varázsvilágom.

A reggeli szokásos és kötelező körök után fogtam magam, akkurátusan beöltöztem, becuccoltam a szokásos arzenálomat és beköltöztem a kastélyba. Csodás volt! Történeteket gyártottam magamnak, csak azt sajnáltam, nem írta le azokat senki. Könyv kerekedhetett volna mindből. A saját külön kis történetmesélős mesekönyvem. De nem így lett, az emlék viszont, amíg csak élek, elkísér.

Nyitókép: Shutterstock