A szakításunk utáni gyász ideje immáron lejárt

Most pedig megrémít az érzés - vagyis annak a hiánya. Az, hogy semmit nem érzek. Vajon ez abban a pillanatban szűnt meg, amikor végre kimondtam, nincs többé olyan, hogy Mi? Hogy már nem akarok a nem létező kettőnkről beszélni? Tényleg csak ennyi kellett hozzá, és elértem a hónapok óta kívánt állapotot? Akkor tehát végre lezártalak? A pillangók, amiket közel egy éve őrizgetek a gyomromban, örökre eltűntek?

Te mesélsz, én pedig zavartan mosolygok. Felszínes csevej ez, ami inkább az elmúlt éveknek, nem pedig egymásnak szól. Nem magadról mesélsz, csak a munkádról van szó. Ha az érzéseidről, vagy egyszerűen csak az igazi önmagadról kérdezlek, a megszokott módon kitérsz. De azért egy pici betekintést engedsz, mert még érdekel a véleményem. Mert ha én nem is, a véleményem azért mindig számított.

Persze a biztonság kedvéért túl mélyre nem merülünk, inkább visszatérsz a boldog munkaórákra. A résnyire nyitva hagyott ajtót gyorsan kulcsra zárod. Én továbbra is kívül állok, de évek óta most először ez nem zavar. Már nem akarom óvatosan kinyitni, nem akarok az ajtó mögé látni. Most már biztosan tudom és érzem, hogy a színjátékodban rám osztott mellékszerepet át akarom adni valaki másnak.

Végre tisztában vagyok azzal, hogy az elmúlt egy év könnyei a búcsú könnyei voltak. A szakításunk utáni gyász ideje immáron lejárt. Igen, idő kellett nekem a lezáráshoz, talán több, mint másnak. De most már pontosan tudom, hogy ez nekem is sikerült. A pillangók immáron örökre eltűntek. Újra igazi erős nőnek érzem magam. Nem kételkedem sem önmagamban, sem a döntéseimben.

Tudom, hogy - a hibáim ellenére is - tökéletes vagyok. Az életemben új(ra) célok és álmok vannak. Nem csak felém támasztott elvárások, amik miatt a magánéletem egy megoldandó projektté változott. Végre új(ra) egész vagyok. Végre szabad vagyok. Végre boldog vagyok. Végre új(ra) önmagam vagyok.

bbarbi

Nyitókép: Shutterstock