Terhességi epepangás: egy hajszálon múlt, hogy nem veszítettem el a kisbabámat

Végül bementünk a kórházba. Az ügyeletes orvos, miután meghallgatta a panaszom, csak ennyit mondott:

- A terhes nők hánynak. Ez normális.

- Igen, az első időszakban. De én már a második trimeszterben vagyok, annak is a végén. Már régen nem hányok. Ez most kezdődött - válaszoltam.

- Biztos valami rosszat evett. Menjen haza, pihenjen, igyon sok vizet - vonta meg a vállát.

Hiába mondtam, hogy ragaszkodom hozzá, hogy vizsgáljanak meg, egyszerűen nem történet semmi. Ma már nem így intézném, de akkor megint hazamentünk. Másnap reggel felhívtam a dokimat és már rohantunk is vissza a kórházba. A dokim egy neandervölgyi volt. Kinézetre és modorra is. De mindezek mögé látva, egy csodálatos érzékenységű, nagyon korrekt ember és orvos volt. Szerettem. Lent várt a kapunál, a liftben végig fogta a kezem, közben alaposan kikérdezett. Elkísért a vizsgálóba, ahol egy idős szülésznő fogadott. Leguggolt elém, mélyen a szemembe nézett és csak ennyit mondott:

- Lélegezzen, kedves. Így - és mutatta.

Lélegeztünk együtt, közben a dokim kirohant és hallottuk, ahogy ordít a folyosón:

- Ki volt az az állat, aki hazaküldte éjjel ezt a várandós nőt? Azonnal kerítsék elő!

Aztán felpörögtek az események. Befektettek egy kórterembe, hozták az infúziót, ultrahangot, ekg-t. Halálra rémültem.

- Mikor mozgott utoljára a kisfia? – kérdezte a doki.

- Régen... csak néha-néha érzem – suttogtam, s akkor döbbentem rá, hogy annyira rosszul voltam, hogy ez nem is tudatosult már bennem.

- Oké. Elmondom, mi történt. Annyit hányt, hogy kiszáradt. A szervezete a magzatvizet kezdte felszívni. A kisfia gyakorlatilag nem jutott elegendő oxigénhez. Az utolsó pillanatban jött.

Miközben sírtam, tenyerébe vette a kezemet, a másikkal ütemesen paskolgatta a kézfejem és megnyugtatóan dünnyögött. Egy hétig feküdtem bent, aztán hazaengedtek és kész. A dokim mindent megtett, jó is volt otthon lenni, de valami mégsem stimmelt. Olyan csillapíthatatlanul viszketett az egész testem, hogy éjjelente hajszárítóval hideg levegőt fújtam rá és a végén körömkefével estem a bőrömnek. Nem használt semmilyen testápoló vagy olaj. Ráadásul egy idő után folyamatosan fájt a jobb oldalam, a hátamon egy pont egyre jobban. Néha úgy összerántott órákra a görcs, hogy újra és újra a kórházban kötöttünk ki. Fáradt voltam, mindig hányingerem volt. Sorra jártam a körzeti orvost, nőgyógyászt, bőrgyógyászt. Kaptam kencét, gyógyszert, de senki sem tudta megmondani, mi a gond. Tüneti kezelések sorát kaptam és azt mondták, pszichoszomatizálok.

Sok évvel később, amikor dúla lettem és mindenféle továbbképzésekre jártam, voltam egy belgyógyász előadásán. Ő mesélt a terhességi kolesztázisról (terhességi epepangás) és egy csapásra összeállt bennem minden. Nekem az volt. És senki sem ismerte fel, hogy nem kaptam rá kezelést. Egy hajszálon múlt, hogy a kisfiam nem halt meg a méhemben emiatt. A 18 évvel ezelőtti eset miatt az epehólyagom olyan mértékben károsodott, hogy a mai napig szenvedek tőle. Mindezt azért, mert volt, aki elbagatellizálta, a dokim pedig nem tudott erről. Döbbenten tapasztalom ma is azt, mennyi várandós szenved ettől a betegségtől, mert még mindig túl sok szakember nem tud erről vagy nem gondol erre, amikor a probléma okát keresi.

Pedig a tünetek összerakásával (ez egy speciális, csak a várandósság alatt előforduló betegség) és egy egyszerű vizsgálattal – a vér epesav szintjének és a májfunkció értékének mérése – könnyen diagnosztizálható a probléma.

Senkit sem szeretnék ijesztgetni, de óriási szerencse kell ahhoz, hogy a fennálló betegség alatt ne történjen tragédia. Amikor ezt az egészet hallottam, akkor ért hidegzuhanyként, tényleg egy hajszálon múlt, hogy a fiam nem halt meg. A következményeit, amíg élek, viselem, hiszen jóvátehetetlenül károsodott az epehólyagom.

Nyitókép: Shutterstock