Azért, mert valamit megtehetsz, még nem muszáj megtenned

Egy közösségben, - bármilyen is legyen, család, barátok, társadalom -, szükséges az empátia és az egymásra figyelés. Egy közösségben a jogok azt jelentik, hogy megtehetünk egy adott dolgot, de nem kell feltétlenül, melldöngetve megtennünk. Pláne akkor nem, ha ezzel másokat kellemetlen helyzetbe hozunk, vagy öntudatlanul éppen saját magunkat járatjuk le. A jogainkat senki sem vitathatja el, de senkire sem erőltethetjük rá a saját igazunkat és nem tehetjük meg, hogy a másik ember semmibe vétele mellett tegyük, amit éppen szeretnénk. Erről szól többek között a közös nevező. Azt jelenti, hogy közösen megállapodunk egy mindenki által elfogadhatónak tartott módszerről, s akkor mindenki boldog.

Ha csupán az „Én"-re koncentrálunk, és arra, hogy ezt nekünk lehet, mert jogunk van hozzá és közben magasról teszünk arra, hogy ez másokat hogyan érint, akkor valójában agresszív módon semmibe vesszük a többieket. Mert csak mi számítunk! Csak az a fontos, mi jól legyünk és megtehessük azt, ami éppen ott kipattant az agyunkból. Aztán meg felháborodunk, ha netán valaki szóvá meri tenni, hogy nem oké, amit csinálunk.

Ezt a témát, bármiről szóljon is, elég nehéz jól kezelni. Jól kommunikálni meg pláne nehéz. Olyan az egész, mint egy lövészárok. Amíg nem vagyunk képesek mások helyzetébe belehelyezni magunkat, addig csak elhamarkodott ítéletet alakítunk ki. Ilyen esetben mindenki rosszul érzi magát. Ez az egész annak kapcsán jutott eszembe, hogy állandóan pucér testekbe, premierben szülő nők szemérmével, agresszívan az arcomba tolt dolgokkal találkozom. A mindenhol szoptatással, a másság abszurd vállalásával, vagy inkább a képembe ordítással. Félreértés ne essék, nem azzal van a bajom, ha valakit elnyomnak és szót emel. A hogyannal van a gondom. Úgy tapasztalom, minél agresszívebben teszi ezt bárki, az ellenállás egyre nagyobb lesz vele szemben. Értem, hogy sok diszkrimináció esetén már csak ordítani lehet. Mert fáj, mert igazságtalan, mert kirekeszt. De olajat önteni a tűzre, akkor sem szerencsés.

Én nem hiszem, hogy a meztelen testünk mutogatható tárgy lenne. Nem hiszem, hogy bárki megnézheti, hiszen kincs, amit meg kellene válogatni, kinek tartogatunk. Abban sem hiszek, - bármennyire hasznosak is bizonyos szempontból a pozitív szülésvideók -, hogy normális dolog a kitáguló puncinkat az egész világnak mutogatni. Kétélű az egész. Ha más helyzetben megsértik bárki szemérmét, nagy a felháborodás. Ha önként tesszük, akkor meg elfogadható. Talán el kellene dönteni, hogyan viszonyulunk a saját testünkhöz, önként vállalt dolgok kapcsán.

A szoptatást például fantasztikus dolognak tartom. Azt is, hogy az igény szerinti szopizás és a kötődő nevelés nem korlátozódik a négy fal közé. Imádom, hogy egyre több hely gyerekbarát, szoptatásbarát. Szeretem, hogy egyre több helyen normális pelenkázó helység van kialakítva és nem egy vécében kell tisztába tenni a gyerkőcünket. A szoptatás normális, élettani dolog. Tőlem bárki etetheti ebben a formában a kisbabáját - bárhol. De annyit szeretnék, hogy ne kelljen ezt premier plánban végignéznem. Nem kell ezt tüntetve kirakni. Bárhol meg lehet oldani a szoptatást egy diszkrét kendő segítségével. Hordozókendővel. Picit elfordulva és nem az arcomba tolva. Attól, hogy természetes, talán éppen az én érzékenységemet bántja, hogy egy ilyen intim pillanatnak tanúja vagyok.

Azzal sincs bajom, ha valaki más. De azzal már igen, ha ezt agresszív és szélsőséges módon hozzám vágják. Itt a kulcs. A kommunikáció. Az agresszivitás, a túltolt dolgok ellenállást szülnek. Így mindenki nagyon messzire kerül a megoldástól, a közös nevezőtől. Ugyanígy vagyok a gyerekbarát, nem gyerekbarát helyekkel is. Kifejezetten jó ötletnek tartom, hogy ezt egyre több helyen feltüntetik. Azért, mert akkor eldönthetem, bemegyek-e olyan helyre, ahol folyamatos gyerekzsivajjal és egyéb velejáróval találkozom. Itt se essék félreértés: a gyermek a legnagyobb csoda. Nekem is van.

De tudomásul veszem, hogy van, akit zavar, ha folyamatosan ebben a közegben kell lennie. Ha kikapcsolódni megyek, engem is zavar. Éppen ezért jó, ha látom, az adott helyen hogyan oldják meg ezt a kérdést. Nem hiszem, hogy bárkit rá kellene kényszeríteni arra, hogy elviseljen egy olyan helyzetet más miatt, amiben ő kényelmetlenül érzi magát. Azt sem hiszem, hogy bárkit, bárhonnan ki kellene rekeszteni, ha gyermeke van. Azt is tudom, sokszor milyen nehéz megoldani, hogy valaki vigyázzon a kicsikre, amíg olyan programra szeretnék elmenni, ahova én sem vittem a saját pici gyerekemet, éppen a fent soroltak okán.

Lássuk be, hogy vannak olyan helyek, programok, ahol igenis kifejezetten zavaró a hangos gyerekek jelenléte. Nehéz ezt elfogadni, diszkriminálni sem akarok, ez áll tőlem a legtávolabb. Viszont, vannak helyek, ahol nem a gyerekeket szeretném hallgatni. Szeretném átadni magam a pillanatnak.

Ezekről a dolgokról kommunikálni nagyon lényeges lenne. Fontos lenne érdemben, egymást meghallgatva beszélgetni. Közös megoldást keresni. Hiszem, hogy van ilyen és hiszem, hogy olyan társadalomban sokkal jobb élni, ahol figyelünk egymás igényeire. Keressünk úgy közös nevezőt, hogy senki érdeke ne csorbuljon. Hiszem, hogy jogunk van sok mindenhez, de ettől még nem biztos, hogy mindenáron, mindent meg kell tennünk.

Nyitókép: Shutterstock