"Egy roncs vagyok" - mondtam, te viszont nem menekültél, így is szerettél

- Egy roncs vagyok - ezt válaszoltam, amikor odajöttél hozzám a kocsmában széles mosollyal az arcodon, és megkérdezted, hogy vagyok. Rád sem néztem, csak mereven bámultam magam elé, a semmibe. Nem akartam hazudni, és ha még őszintébb szeretnék lenni, talán beszélgetni sem, vagy legalábbis színészkedni nem. Eljátszani, hogy minden rendben, csevegni az időjárásról és bókokkal dobálózni. Nem voltam erre alkalmas.

Mellém telepedtél a bárpulthoz, tudtad, hogy nem viccelek. Onnantól fogva nem voltam egyedül, és remélem, nem bántad meg teljesen azt, hogy akkor odajöttél, mert én miattad élek újra, és nem tudom, hol lennék most nélküled. Azt viszont pontosan tudom, hol voltam akkor: nagyon mélyen. A szorongásaim, a csalódásaim, a kishitűségem, az alacsony önbecsülésem hálójában. Szinte már fel is adtam, hogy kiszabaduljak belőlük.

Boldogság? Ugyan, kérlek! Megelégedtem volna a nyugalommal, de már azzal is, ha végig tudtam volna aludni egy éjszakát. Hihetetlen, de akkor éppen egy olyan pillanatomban voltam, amikor engedett egy kicsit ez a minden, azért is mentem a bárba, hogy emberekkel legyek, vagy legalábbis közöttük. A barátnőm volt a pultos, a nagy hajrában pedig csak egy-egy mondatot tudtunk beszélgetni, de nekem ez így tökéletesen megfelelt. Aztán

Ekkor néztem rád először. Olyasmi volt ez, amit azelőtt még nem tapasztaltam. Kevesebbért is hagytak már cserben. Hiába próbálkoztam, rajtuk ugyan túl tudtam lépni, de a sebeken, amiket okoztak, nem sikerült. Nem hittem, hogy ezekkel együtt akarhat valaki, és senkit nem akartam magammal rántani.

- Mi történt? - Kérdezted, én pedig arra gondoltam, jesszus, egy élet is kevés lenne, hogy részletesen beszámoljak minden sérelemről, ami ide vezetett. Azt sem tudtam, hogyan kell ezekről beszélni, sosem próbáltam. Annyira türelmesen néztél rám, hogy vettem egy nagy levegőt és úgy döntöttem, vágjunk bele. Hazakísértél, és azóta is melletted ébredek, habár eleinte nagyon sokszor riadtam fel arra, vajon még mindig ott vagy-e.

Rettegtem, de végül sikerült elhinnem, hogy nem mész sehová, hogy ennek nem ugyanaz lesz a vége, mint az összes többinek: fájdalom, üresség, sírás és csalódás. Nem volt könnyű dolgod, de az igaz szerelmed megmentett, hitet és reményt adott. Sokkal többet tettél annál, mint hogy olyan ember voltál, akiben megbízhattam. Megmutattad, én milyen is vagyok valójában. A saját szemeddel láttam magam, végre egy olyan ember szemén keresztül, aki szeretett, elismert és megbecsült. Eddig csak a törött tükörképemet ismertem, fogalmam sem volt, hogy nemcsak lehetek, de vagyok is elég jó. Hogy sértések és sírások helyett biztatni és nevetni is lehet, együtt, egymást. Hogy a kritikának nem kell úgy égetnie, mint egy tüzes vasnak, hogy nem kell egyre kisebbnek lennem, hogy más nagyobb lehessen. Nem kell megfulladnom, hogy más levegőhöz jusson. Melletted viszont nemcsak lélegzek, hanem szárnyalok. Köszönöm.