Gyógyító szeretet: egy magányos idős házaspár pótunokája lettem

Az egész történet ott kezdődött, hogy apai nagyszüleim szomszédságában lakott egy idős házaspár. A kertjüket az udvarunktól egy szőlőlugas és egy borostyánnal befuttatott kerítés és egy kovácsoltvas kapu választotta el. Sűrű volt, de a levelek közti réseken kitűnően lehetett leselkedni, amit én ki is használtam. Vágyakozva és irtó kíváncsian kukucskáltam, s valami félelemmel vegyes, jóleső borzongással találgattam, ki lakhat odaát, a varázsvilágban. Magamban csak így hívtam, mert amit sikerült a látóterembe fogni a szűk lyukakon át, az maga volt a csoda: mindenfelé burjánzó, tekeredő, kúszó-mászó indákat, leveleket és ezernyi színben pompázó, különös virágokat, bokrokat láttam, közöttük terebélyes fák magasodtak. Heteken át leskelődtem, mikor egyszer tata meglátott és hozzám lépett.

- Hát te meg mit csinálsz itt? - kérdezte.

- Kukucskálok. Szerintem az ott egy elvarázsolt kert. Lehet, hogy nem is emberek laknak ott.

- Ó, dehogynem. Ragóék kertje az. Szeretnél átmenni megnézni?

Válaszolnom már nem kellett, ragyogó, tágra nyílt tekintetem és izgatott, feszült testem mindent elárult. Így hát tata lenyomta a kilincset, az ajtó csikorogva, akadozva kinyílt, s egyetlen szempillantás alatt elém tárult a varázslat. Macskaköves ösvény simult a lábunk alá, mely a takaros kis házig vezetett. A bejárati ajtó előtt fából faragott asztal állt, körötte lócák, padok, a tetején agyagkorsóban kék búzavirág.

A porta többi részén egyetlen talpalatnyi hely nem maradt parlagon. Minden, a legapróbb négyzetcentiméterig be volt ültetve a legkülönbözőbb flórával és faunával. Tata benyitott a házba, ahol egy kis folyosó után rögtön a konyhába léptünk, ahol egy idős házaspár üldögélt. A férfi magas volt, szikár, vékony és pengeéles arcélei tekintélyt parancsoltak, az asszony tökéletes kontya alatt szelíd szempár figyelt. Tipp topp volt minden, ragyogó tisztaság uralkodott, az asztalon csipketerítő, finom porcelán kancsó tündökölt a kredencen, a szája patyolat kendővel letakarva, hozzáillő, letisztult formájú üvegpoharakkal. Magam sem tudtam, miért, de a látványra összefutott a számban a nyál.

Közben tata megeszközölte a bemutatást, soha nem felejtem el az öreg kemény markát és csontos ujjait, ahogyan az enyém köré szorította őket. A mama észrevette szomjas tekintetem, s kérdés nélkül töltött nekem egy pohár vizet. Ahogy az első kortyot lenyeltem, már tudtam, miért sóvárogtam: friss, hideg, tiszta kútvíz volt, olyan finom, azóta sem volt szerencsém újra ilyet kóstolni. Amikor elköszöntünk, azzal búcsúztattak, bármikor látogassam meg őket, ha kedvem támad. Én éltem a lehetőséggel, és már másnap rájuk kopogtam. Ragó mama kézen fogott és végig vezetett az egész házon, majd a kerten.

- Ismerkedj meg itt mindennel - mondta.

A házban kellemes hűvös uralkodott, minden patyolattiszta, mindenen látszott a gondos, szerető kezek nyoma. Riselt csipkéből készült függönyök keretezték az ablakokat, hófehér terítők simultak az asztalokra, polcokra, gazdagon hímzett ágytakaró és faliszőnyeg adtak meleg hatást mindennek. A padló méhviasztól illatozott, s mindenfelé réges-régi, megfakult fényképek támaszkodtak. Szomorúnak láttam a mamát, ahogy rájuk nézett, de nem mertem kérdezni. Kisétáltunk a kertbe, szemügyre vettem a hatalmas diófát, ujjongva gyönyörködtem a labdarózsa hatalmas gömbjeiben, tanulgattam az általam nem ismert, soha nem látott virágok, növények nevét. A két öreg mindent apróra elmondott, türelmesen tanítgatott.

Úgy éreztem magam, mint egy mesevilágban. Pedig a java még csak ezután jött. Volt egy hátsó része is a kertnek, vessző kerítéssel leválasztva, telis tele zöld bokrokkal. Nem láttam rendesen, de amikor átmentünk, az öröm váratlanul csapott le rám. Ribizli ültetvényen találtam magam. Amerre a szemem látott, mindenfelé piros és fehér bogyóktól roskadozó bokrok terebélyesedtek, valóságos dzsungelt hozva létre. Ragó tata észrevette sóvár képemet, odanyúlt az egyik bokorhoz, letépett egy gazdag fürtöt és szótlanul a kezembe nyomta.

Az igazat megvallva, féltem az öregtől. Nem azzal a rossz félelemmel, hanem valami tisztelettel vegyes kíváncsisággal. Hallgatag volt, szófukar, keveset beszélt, de ha szólt, akkor annak veleje, ereje volt. Távolságtartóan, szúrós szemmel figyelt. Mukkanni sem mertem. Visszabattyogtunk a házba, Ragó mama frissen sült lekváros buktával kínált.

- Ti miért vagytok egyedül? - kérdeztem.

Dermedt csönd fogadott, majd a mama lassan beszélni kezdett. Kiderült, a gyermekeik meghaltak, egyedül voltak a világban.

- Lehetnék én a ti pótunokátok - mondtam. Gyerekként oly természetesen merült ez fel bennem, eszembe sem jutott, esetleg nem jól fogadják.

Nem is így történt. Egy pillanatra ugyan megállt a levegő, de aztán a két öreg egymásra nézett, az volt az érzésem, némán, szavak nélkül megbeszélték a dolgot. Az öreg lassan bólintott egyet, felállt, kézen fogott és hátra mentünk a ribizlisbe. Továbbra sem szólt egy szót sem, de a kezeit a dereka mögött összekulcsolta, és sután, sántítva sétálni kezdett. Néztem egy darabig, aztán leutánoztam. Ugyanúgy tartva a kezeimet, ugyanúgy sántítva mellé szegődtem. Onnantól csak öreges sétának hívtam a közös programunkat. Soha nem beszéltünk közben, egyetlen szót sem. Csöndben, némán róttuk a köröket, de egy idő után, amikor megkérdeztem:

- Ragó tata, sétálunk öregesen? - Az öreg elmosolyodott, kemény kezét a fejemre simította és már indultunk is.

Nyitókép: Shutterstock