szülés vajúdás kibeszélő magazin anya-lánya
"Hazamegyek!" - a mondat a szülés kellős közepén, vagy mondhatni, inkább a legvégéhez közeledve hangzott el. Egy pillanatra kimerevedett minden, az arckifejezésünket talán jobb is, hogy nem láttuk, mert biztos vagyok abban, hogy mindannyian roppant értelmes képet vágtunk.

Utána nagyon igyekeztünk visszatartani a nevetést és rettentően fegyelmeztük a vonásainkat, mert a hölgy, akinek a szájából elhangzott a megfellebbezhetetlen kijelentés, dühösen és kutatón bámult ránk. A helyzet súlyosságát fokozta, hogy a szóban forgó hölgy anyaszült pucéran térdelt a földön, lába alatt vastag takaró, kezével kifehéredésig markolta a szék karfáját, másik tenyerével kőkemény hasát tartotta. A haja szétbomolva keretezte az arcát, tekintete idegen világokban járt. De azt azért látta, mi milyen képet vágunk, ezért megismételte:

- Elég volt! Hazamegyek!

- Ööööö....hát...izé....szóval, otthon vagy - közölte vele óvatosan az egyik bába.

- Otthon? Igen? Akkor hívjátok anyámat! Azonnal jöjjön ide!

Az egyik kísérő feltápászkodott a földről és nekiállt telefonálni. Ha szülésről volt szó, nem ismertünk pardont. Ha a leendő anya a saját anyját kérte, akkor cselekedni kellett. Szerencsénkre a hölgy édesanyja szinte a szomszédban lakott, fél óra múlva már velünk együtt kuporgott a földön a vajúdó lánya mellett. Tenyerét a derekára simította, másik kezének ujjaival ösztönös, finom, lassú, hosszú mozdulatokkal fésülni kezdte zilált fürtjeit.

- Azonnal mondd meg nekik, hogy szedjék ki belőlem ezt a gyereket - mordult rá a lánya. - Hiába beszélek nekik, folyton csak azt hajtogatják, minden rendben, jól csinálom, fantasztikus vagyok, de nekem már elegem van, nem bírom tovább, hát nem látják? - kiabálta. - Nem érdekel, mit mondtam, azonnal kérek fájdalomcsillapítót és azonnal oldd meg ezt a helyzetet, te vagy az anyám!

- Értem kicsim - válaszolta az édesanyja -, nem kell aggódnod, itt vagyok. Itt vagyunk veled mind. Tudom, hogy nagyon nehéz és nagyon fáj. Azt is tudom, eleged van, de ismerlek. Te vagy a legerősebb nő a világon, akivel csak találkoztam. Bármire képes vagy, amit csak akarsz. Ezt is meg tudod csinálni. Mindjárt a kezedbe foghatod a kisbabádat, csak kicsit kell még várnod. Mit szólsz?

Forrás: Shutterstock

A nő nem válaszolt, szemeit behunyta, száját ellazította, testét összerántotta a görcs. Élesen beszívta a fogai között a levegőt, hátravetette a fejét és tele szájjal sikoltani kezdett. Talán nem is sikítás volt, mert olyan mélyről érkezett, olyan jellemző hang volt, hogy ösztönösen mind közelebb húzódtunk. Éreztük, hamarosan itt az idő. A kommunikáció, vagyis inkább az egyoldalú monológ onnantól valahogy így zajlott:

- Vedd le rólam a kezed! Inkább tedd vissza... Miért van itt ilyen rohadt meleg? Nyissátok ki az ablakot! Lefagy a lábam, csukjátok be! Nagyon fázom, adjatok egy takarót. Ömlik rólam a víz, meggyulladok. Nagyon fáj, nem bírom, ááááá, elég! Gyere kicsim, mindjárt találkozunk! Leszakad a derekam és hánynom kell, hol a lavór? Szétszakadok, szedjétek ki belőlem ezt a gyereket! Ne nézzetek rám, egyedül akarok lenni! Inkább gyertek közelebb...

Engedelmesen jöttünk-mentünk, csöndben teljesítettük a nő minden kérését. Suttogva, mélyen a szemébe nézve szóltunk egy-egy szót, minden lámpát lekapcsoltunk, gyertyákat gyújtottunk, köré gyűltünk, igyekeztünk minél biztonságosabb légkört, kuckót teremteni a számára. Egyszerre megláthattuk a szülés sodró, valódi erejét.

A nő féltérdre ereszkedett, egyik tenyerét a térdén nyugtatta, a másikkal a padlón támaszkodott, s valami olyan ősi, mély hang szakadt ki belőle, hogy azonnal tudtuk, érkezik a babája. Láttuk, ahogy megfeszül a teste, minden erejével nyomni kezdett. Akkora erőt generált, szinte erőteret hozott létre maga körül, csak guggoltunk körülötte némán, eszünkbe sem jutott, hogy megzavarjuk szóval, érintéssel. S akkor egy pillanatra megállt az idő, visszafojtott lélegzettel figyeltünk. Anya és gyermeke két világ között lebegtek, vártuk, hogy megnyíljon a kapu. Lassan megjelent a baba fekete hajú, csatakos kis feje, majd rekord gyorsasággal, valósággal kirepült édesanyja testéből, aki azonmód felemelte és a mellkasához szorította.

Győzelemittas, vad mosollyal és diadalmas tekintettel fordult felénk:

- Ugye mondtam, hogy meg tudom csinálni?

- Igen, mondtad - bólintottunk bölcsen, az előzményekről szót sem ejtve.

Nyitókép: Shutterstock

Felváltva röhögtem, nyögtem, káromkodtam: nekem még a szülésem sem volt szokványoshttps://she.life.hu/herself/20211109-felvaltva-rohogtem-nyogtem-karomkodtam-nekem-meg-a-szulesem-sem-volt-szokvanyos.html
Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.