Nagyapámat a szerelme hozta vissza a háború poklának bugyraiból

A legszebb szerelmes történeteket mindig az élet írja. Ezeket aztán úgy csűri, csavarja, hogy a végén azok, akiknek egymásra kell találniuk, azok egymásra is találnak.

Egy kicsit kalandozzunk vissza az időben, amikor a szerelmet sokszor csak a kimondott vagy papírra leírt szavak jelentették. Valós tartalommal felvértezett szavak, amik mögött mély gondolatok húzódtak meg. Amikor a technika még nem tette lehetővé a napi szintű kapcsolattartást, amikor a szavak nem voltak elcsépeltek. Egy-egy levélre akár heteket, hónapokat is várni kellett. Ugye milyen nehéz ezt ma elképzelni?

Nagymamám és nagyapám szerelmét egy katonai behívó szakította ketté. Nagyapám ugyanis 1943. októberében vonult be katonai szolgálatra, majd ezt követően orosz fogságba került. A szeretett szülőktől való búcsúzás nagyon fájdalmas volt, és akkor még egyikük sem sejtette, hogy utoljára látják egymást. Nagymamám könnyes szemekkel búcsúzott, miközben nagyapám szavai örökre az emlékezetébe égtek:"Várj rám, én biztosan visszatérek hozzád". Ezekbe a szavakba kapaszkodott nagymamám, hiszen akkoriban valóban nem tudott mást tenni, csak hinni, hogy élete szerelme egyszer visszatér hozzá. Nagymamám egy nagyon erős asszony volt, akit valóban ezek a szavak éltették és ezek keltették életre szívében a szerelmet. Bár ő is volt, hogy megtört, hiszen egy csatatéren, tényleg bármi megtörténhet, de aztán megpróbálta a rosszat elhesegetni magától.

A kettejük története megihletett engem és örökre belém ivódott. Sokszor egy mozifilm jeleneteként gondolok a velük történt megpróbáltatásokra. A mai világban azt látom, hogy a párkapcsolatok bizonytalan lábakon állnak, miközben korábban a nehézségek inkább összekovácsolták a szerelmeseket, és még erősebbé vált a kettejük közt lévő kötelék. Legalábbis nagyszüleim idején ez így volt. Az erő és hit, ami ezen a küzdelmes időszakon végigvezette őket, egyszerűen mesebeli.

Mintha egy könyvet olvasnék. Lapjain újra megelevenedne a történet, minden fájdalmával, kétségével, gyötrődésével egyetemben. Azt gondolom, hogy az ő szerelmük valóban megingathatatlan volt, még akkor is, amikor a nagymamámat olykor kétségek gyötörték. De egyszer aztán elérkezett az a nap, ami végre egyesítette őket. Nagyapám végig bízott abban, hogy szerelme van olyan erős, hogy ételt ad neki akkor is, amikor nem lesz mit ennie, akkor is, amikor az embertelen körülmények kikezdik a lelkét, akkor is, ha a farkasorító hideg miatt legszívesebben feladná a küzdelmet.

Két évvel később a megannyi kegyetlenség után nagyapám a semmiből feltűnt a kietlen utcán, lefogyva, betegen. A falu, amelyet el kellett hagynia, visszavárta. Azt azonban ő sem sejthette, hogy szülei már nem tudják megölelni szeretett fiukat, ugyanis az óvóhelyüket bombatámadás érte. Nagyapám egyedül állt a romok felett, és csak annyit kérdezett: "Miért?". Megjárta a poklok poklát, mégis visszatért, hogy újra megfoghassa szerelme kezét.

Nyitókép: Shutterstock