Bezzeg az én időmben, amikor még együtt néztük apáékkal Columbo hadnagyot a tévében

Tudtad, hogy november 21-én is ünnepelünk? Tesszük ezt 1996 óta, ugyanis ebben az évben az Egyesült Nemzetek Szervezete a televíziózás világnapjává nyilvánította ezt a dátumot, így állítva emléket az első televíziós világfórum 1996-os időpontjának. Úgyhogy, azóta a tévének is jár a torta, méghozzá sok gyertyával.

Gyermekkoromban őszinte csodálattal néztem a mozgó dobozt, amit először csak fekete-fehér, később már színes képernyővel is megengedhettek maguknak a szüleim. Akkoriban nagy szó volt ám, ha egy családnak nagy képernyős televíziója lehetett. Nos, itt nem a mai giga okostévékre gondolok, hanem a junoszt „zseb-tv" utáni emberi méretű dobozra.

Emlékszem, amikor mumpszos voltam, a nagymamáméknál töltöttem egy hetet az újpesti kis lakásban. Szinte egyfolytában a tévé előtt ültem, igaz törülközőbe bugyolált, jókorára duzzadt fejjel, de a Ludas Matyi és a Liliomfi álomvilágába könnyen belefeledkeztem. Nagyapám a déli nótaszót és a kívánságműsort szerette a legjobban, míg nagymamám az operákat nézte szívesen.

Egy kicsi gyereknek, - főleg a mi időnkben – teljesen mindegy volt. mi megy abban a dobozban, csak nézhesse. A Hahó öcsi, a Szeleburdi vakáció, az Égig érő fű képesek voltak minket odaláncolni a mozgó képek elé. Volt, hogy átmentünk a szomszéd lurkókhoz, hogy együtt tévézhessünk. Emlékszem egy szombatra, amikor A rejtelmes szigetet adta aznap a televízió egyik csatornája a kettő közül. Mert, hogy összesen csak ennyi volt neki. Mi, gyerekek összekuporodtunk a kanapén, és a konyhából beáradó túrós zsemle friss illatától bódultan lestük az izgalmas fejleményeket.

Amikor apáékkal a Balcsin nyaraltunk, akkor is velünk volt a hordozható kis Junosztunk. Amíg a felnőttek a teraszon borozgattak, mi lányok, az újonnan kiszemelt fiúval és testvéreivel rezzentünk össze A fekete macska bandájára a faházban. Jut eszembe! Hétfőn adásszünet volt és ilyenkor az a kerek kockás micsoda jelent meg a képernyőn, amit már önmagában is öröm volt nézni. Alatta a háttérben zene szólt és olykor mesét is olvasott valaki. Téli szünetben sokat néztük ezt a fura valamit a Cicavízió kíséretében.

Befut elénk forgatva készülékét
egy-egy merész s ügyes film-operatőr
(a new-yorki világlapoktól),
így kar-közelről látjuk az özvegy arcát,
s fülünk mellett dördül föl hirtelen
az internacionálé,
s előttünk vonulnak, akik éneklik, akik
nyilván jól tudták, hogy innen azonnal
börtönbe viszi őket az a sorfal.
A meg-megdöccenő kocsi után
és a mi kávé-kortyaink között
így sorjáznak el a zilált-szilárd
arcok időn és téren át a mindig
távoli végzet
szívdermesztően ünnepélyes
test-közelében.

Simán benne volt egy szombat esti programban, hogy átmegyünk Kovácsékhoz filmet nézni, apástól-anyástól-gyerekestől és még a nagyi is velünk tartott. Ettünk, ittunk, megnéztünk egy krimit és utána jól kitárgyaltuk, mint szakavatott filmesztéták, hogy kit leplezett le Columbo hadnagy. Nagyon szerettem így élni, és így televíziózni. Amikor még le tudtunk lassulni, amikor még volt idő. Egymásra és tévézni is. És a legjobb az volt az egészben, hogy együtt néztük a filmeket a családdal, vagy amikor a tesóimmal tévétornáztunk keresztanyáméknál, Makray Katira és lányaira.

Nyitókép: Shutterstock