Segítség, nárcisztikus a gyerekem!

Általában, mint minden lelki sérülés, ez is gyermekkorból fakad. Ott kezdődik, hogy valamikor valahol egy "jószándékú" felnőtt, - legyen az szülő, vagy az ovónéni - becsmérelte, lekicsinyítette a gyermek tehetségét, adottságait, ezért az elfojtásokba menekült, és kialakult nála egy önképzavar. Nem vagyok elég jó, senkinek sem kellek, csúnyának születtem, soha nem lehetek gazdag, és így tovább...Ugye ismerős?

Aztán ott vannak azok a gyerkőcök, akik általában a későn született ajándék-babák, akiket több generáció várt epekedve hosszú éveken át, és amikor végre kipottyantak, elhalmozták őket minden jóval. Pedig lehet, nem kellett volna. Túl sok szeretet és törődés jutott annak az egynek, míg a család többi tagja mehetett a levesbe. Még csak észre sem vették, hogy hosszú lére engedve megfőzte őket a gyerekük.

Borzasztó mély, nárcisztikus sérüléseket is látni, egy közeli ismerősöm családjában a legnagyobb lány pont egy ilyen típusú gyerek volt. Amennyire én emlékszem, pici korától durván figyelemközpontú és egocentrikus viselkedés jellemezte. Szerintem ő így született, mert nem kényeztették el a szülei, az biztos, bár figyelni sem figyeltek rá eleget. Többet kapott testi és mentális fenyítést, mint bárki, akit ismertem. A sérülések mélysége függhet a szülő-gyerek kapcsolatot dinamikájától is, ahogy azt Aaron L. Pincus amerikai pszichológus professzor is kifejti a Scientific Americanban.

Eléri, hogy minden róla szóljon, ő legyen a középpontban, egyértelmű számára, hogy a világ érte van, folyamatos csodálatot, elismerést, és állandó figyelmet követel. Nem bírja elviselni a kritikát, képtelen az alkalmazkodásra, nincs benne semmi együttérzés, számára az empátia egy kitalált szó, maximum a bűntudat az, ami olykor piszkálja a kis lelkét. Ez azért is veszélyes, mert ahogy növekszik, a felnőtt emberi kapcsolatai sem lehetnek kiegyensúlyozottak, képtelen az egyensúlyra, az adok-kapok játékszabályokra.

Nos, ha megkapargatjuk azt a burkot, ott a felszín alatt komoly önértékelési zavarokat találunk. Az említett lánynál például gyökeresen látszott a genetikai minta, hiszen az apja épp olyan volt, és igazándiból ő csak lemásolta a legelsőt, akit látott. Miután elhintették benne, hogy kicsit csúnyácska és látszólag mindenkit idegesített a gyermekkori nonstop gagyarászása, nem csoda, hogy erősen negatív önképpel küzdött később a gimnáziumban is.

Egyáltalán nem ritka az ilyen esetekben, hogy a tinédzsernek pszichiátriai kezelésig fajuló problémákkal kell megküzdenie. Ez a szegény lány például sokszor esett az orvosi kezelések áldozatául, majd felnőtt korában többször is öngyilkosságot kísérelt meg, hogy végre figyeljen már rá valaki. Így üzenve a szüleinek, a társadalomnak, a világnak. Hahó, itt vagyok!

Több kutatás kimutatta, hogy a nárcisztikus személyiség kialakulásáért kétféle szülői viselkedés dönt, az egyik a feltétel nélküli, kontrollálatlan támogatás, amikor a képességi hiányában is istenítik a gyereket.

A kicsit körbeajnározza a család, mindent megkap, szinte istenként, istennőként imádják. A későbbiekben aztán természetesen ezt a csodálatot várja el mindenki mástól is. Miután ezzel az énképpel erős felsőbbrendűségi érzés alakul ki, ugyebár nehezen vagy egyáltalán nem tűri a kritikát.

Amikor bementek egy bölcsis – ovis - csoportba, a válasz egyértelmű, és ezzel nincs is semmi baj. A két-három éveseknél még elfogadható az egocentrizmus (mert erősen hiszi, hogy most minden róla szól és vele kapcsolatos), az egészséges értelemben vett önzés (ez az autó nekem kell, tehát elveszem). A figyelemre vágyás – ami nem azonos a figyelemkiköveteléssel -, és a dicséret szomjúhozás sem ritka, (apa dicsérj meg, szépet rajzoltam) ám öt-hat éves kor felett ez a viselkedésforma már veszélyessé válhat.

Később ez azért gázos, mert ha a gyereked előre kiköti a többieknek, hogy mit játsszanak és kivel, alárendelődésre és behódolásra kényszeríti a többieket. Nem ritka a fizikai ráhatás sem, (kicsavarom a kezed, vagy odarángatlak a csúszdához) és érzelmi zsarolással is gyakran találkozunk már ebben a korban („nem homokozhatsz velem, ha..."). Itt dől el az adok-kapok szereposztás is. Ha nem ismeri meg a kölcsönösség fogalmát a kicsi, akkor felnőttkorában sem ad majd semmit cserébe, semmiért.

Akárcsak a felnőtteknél, itt is felmerül a kérdés, hogy képes-e szeretni egyáltalán, vagy csak népszerűségre és csodálatra törekszik? Ezek a „kiskirályok" egy egészséges önérvényesítésből lépnek fel olykor agresszíven, és ez a kegyetlenségig is elfajulhat. Aztán felnőttként, mások kigúnyolásából, megalázásából táplálkoznak. A felelősség egy bizonyos korig a szülőké, pedagógusoké, akiken nagyban múlik, hogy a gyerek rossz, vagy jóindulattal viszonyul e társai botlásaihoz, gyengeségeihez.

Szeressük őt, de ne majommódra, hanem adjuk oda neki azt, amire valóban szüksége van. Közösségben: Parancsoljunk megálljt a bántó viselkedésnek, pontosan húzzunk határokat, mihez kell tartaniuk magukat a csoporthoz tartozás jogáért . Miután ők nem ismerik az empátiát, ezért maguktól sohasem fogják kitalálni, milyen elvárásoknak kell megfelelniük.

Ne sajnáljuk a nárcisztikus gyerekeket, mert ezzel csak ronthatunk a helyzeten. Kezeljük őket ugyanúgy, mint a többieket. Nem kell feltétlenül mindenkit, mindenáron megmenteni. A mentő szeretettel olykor többet árthatunk, mint amennyit segíthetnénk. Akkor sincs gond, ha mégsem jutunk eredményre, ilyenkor forduljunk szakemberhez, aki különféle játékos terápiákkal terelheti gyermekeinket a helyes irányba.

Nyitókép: Shutterstock