Rettegek, hogy szőröstül-bőröstül bekebelez ez az érzés

A barátnőim sokszor tréfálkoztak azon, hogy engem még sosem láttak egy fiú miatt sírni és ez valóban így is van. Nem is tudok felmutatni túl sok kapcsolatot az életem 28 éve alatt, engem azonban ez sem zavar. A fiúkat, akikkel végül egy párt alkottam, minden esetben szerettem és tiszteltem, ahogyan ők is szerettek és tiszteltek engem. Amikor pedig véget ért a románc, higgadtan és méltósággal tudtunk búcsút inteni egymásnak.

Éreztem izgalmat, vágyat, örömöt, de azt az édes-keserű érzést, ami most mar belém, azt még soha. Egyszerre kívánom a közelségedet és rettegek tőled. Ha megcsókolsz, nem csak kellemes az ajkad érintése, mint a korábbi férfiaké, hanem perzselő is. A csókjaidba bele tudnék fulladni.
Olyan, mintha eddig nem is éltem volna. Mintha az érzékszerveimen valami műanyag bevonat lett volna – tudod, olyan, mint a kanapén a védőhuzat –, ami miatt csak tompítva észleltem mindent. Az ízeket, az illatokat, az érintéseket... az egész életet. De most minden tűpontossá vált. Élessé és veszélyessé is. A szavaknak pedig súlyuk lett. Hazudnék, ha azt mondanám, sosem vallottam még szerelmet. Szerettem az összes páromat és amikor elérkezettnek láttam az időt, ezt meg is osztottam velük. Ám, amikor kimondtam, hogy szeretlek, az egy egészen másfajta szerelmi vallomás volt. Akkoriban nem tudtam, mert csak most értettem meg, hogy az a szeretlek nem hordozott magában mélységet. Szerettem őket, ahogyan az ember egy könyvet szeret vagy a kedvenc farmerját. Kegyetlenül hangzik embereket tárgyakhoz hasonlítani, de ez az igazság. Ezért nem érintett meg soha a szakítás. Ezért tudtam mindig mindenkit fájdalom és harag nélkül elengedni. Nem azért mert megértő voltam vagy higgadt, hanem mert nem szerettem eddig senkit igazán.

Már értem a barátnőim félelmeit, a féltékenységüket, a dühüket, a sok keserves sírást. Már tudom, hogy ez fájhat is. Értem a szemedben a döbbenetet, amikor tegnap este azt mondtad „szeretlek", én pedig nem feleltem rá semmit. Pedig akartam. Ki akartam mondani, sőt kiáltani, hogy mennyire szeretlek, de az ajkamra forrt a szó. Nem azért, mert nem szeretlek, hanem azért, mert túlságosan is szeretlek és attól félek, ha kimondom, onnantól tényleg nincs visszaút és szőröstül-bőröstül bekebelez ez az érzés.
Furcsa, általában a férfiakra szokták rásütni, hogy nehezen nyílnak meg és főleg nehezen vallják be, ha szerelmesek. Hát itt vagyok én, az élő példa, hogy sok esetben a nőknek sem könnyű átadniuk magukat egy ilyen felkavaró és mindent betöltő érzésnek.
- Szeretlek – súgom végül halkan, szívdobogva és egy röpke csókot lehelek lehunyt szemeidre.
Holnap talán éberen is meg merem majd vallani ezt neked.

Novella

Nyitókép: Shutterstock