Szerelem az éterben és a valóságban

Mindegyik helyhez köt egy emlékfoszlány, néhány képkocka, puzzle darab, melyeket most megpróbálok összerakni és gondolatban mindegyik darabot oda helyezni, ahová a leginkább szeretném, ha passzolna. Van egy olyan puzzle darab, ami életem egyik legértékesebbje. Guillem. A hozzád fűződő emlékek szélviharként rohamoznak meg, éjszakába nyúló beszélgetéseinket ma is hallom, levelezéseink nyomait most is féltve őrzöm.

A barna fedeles könyv most nálad van, azt már nem tudom fellapozni, így azt sem tudom mivel folytattad tovább, mit szerettél volna papírra vetni, amit fontosnak tartottál, hogy én is tudjak róla. Nekem most csak az e-mailek maradtak, amelyek ennyi év után is itt rostokolnak a szinte már csordultig megtelt postafiókomban. Amikor ismét olvasom őket, szinte újra élem azt a pillanatot, amikor sok idő múltán megint hallok felőled. A Kálvin téri metrómegállóban várakozom éppen, mikor a telefonom hangjelzésére leszek figyelmes, és a kijelzőre pillantva alig hiszem el, hogy Te írtál. Rád találtam. Annyi év levelezését követően most ismét megjelenik a neved a kijelzőmön. Pár héttel ezelőtt ott motoszkált a gondolat a fejemben, hogy vajon mi történhetett veled az évek alatt, hogy alakult az életed. Mivel nem voltam biztos abban, hogy a régi e-mail címed még él, ezért rágugliztam a település nevére, ahol felnőttél. Találtam egy elérhetőséget, így hagytam egy üzenetet, amiben téged kereslek. Napokkal később kiderült, hogy próbálkozásom nem volt hiábavaló, és kaptam egy e-mailt a városházáról, amelyben az állt, hogy hamarosan felveszed velem a kapcsolatot. Ezt látom most a telefonom kijelzőjén. Szinte azonnal belekezdenék a levélbe, de a tömött metró nem egy idilli környezet, így alig várom, hogy hazaérjek. Sietve teszem meg a hazafelé vezető utat, és alighogy hazaérek, a kanapéra vetem magam, hogy az októberi hűvös este után egy kicsit bekuckózzak. Előveszem a laptopomat, mivel nem szeretek telefonról e-maileket olvasni, és úgy sejtem, hogy a mondanivalód igencsak hosszúra sikeredett. A megérzésem csak megerősít ebben. Először a mennyiség az, ami feltűnik, aztán megakad a szemem az első néhány szón, majd egy-két pillanat múltán mintha ott lennék melletted és Te épp lelkesen mesélnél az elmúlt néhány évről. Szinte iszom a szavaidat, és úgy érzem ezt az élményekkel teli poharat csordultig megtöltötted érzésekkel is, amelyek most engem is megrohamoztak. Úgy érzem az életed pont úgy alakult, ahogy azt mindig is szeretted volna. A gironai kisfiú, akit 13 évesen megismertem immáron felnőtt férfivá cseperedett. Már akkor is pontosan tudtad, ki vagy és merre tartasz, pedig még csak gyerek voltál! Én pedig még 18 évesen sem voltam abban biztos merre tartok. Kettőnk közül én voltam inkább gyerek. Te voltál az első ember, akit sok-sok évvel ezelőtt az online térnek köszönhetően ismertem meg, majd újra és újra elvesztettelek, aztán ismét megtaláltalak. Mikor végre rendeződött az életem, és az egyik menő budapesti cukrászdában kezdtem el dolgozni, váratlanul megkeresett egy Barcelonaban élő barátnőm akinek férje egy cukrászdád nyitott Gironában. Rögtön eszembe jutottál, hiszen a város közvetlen közelében éltél, de már egy ideje megint nem hallottam felőled. Egy hirtelen ötlettől vezérelve igent mondtam rá és rövid időn belül már Girona utcáin sétáltam, életem új kihívására pedig kalandként tekintettem. Az apró cukrászda Girona egyik felkapott sétálóutcáján található, ahová már az első napon sikerül beilleszkednem.

Egy délután épp hazafelé készülődöm, Ana Clara vált engem, viszont épp mikor megválnék a kis kötényemtől, kiderül, mégsem mehetek haza, mert Ana Claranak halaszthatatlan dolga akadt. Kissé dühös vagyok, mert ma végre elterveztem, hogy alaposabban is szemügyre veszem a várost, de kötény fel és sütésre fel! Épp a recepteskönyvet bújnám, de közben észreveszem, hogy a cukrászdában megint nagy lett a nyüzsgés a pár perces nyugit követően. Rajtam kívül már csak Merce van bent, aki kiszolgálja a vendégeket és kasszázik is. Pár perc múltán azonban annyira nagy lett a tömeg odabent, mint még soha, így abbahagyom a munkámat, és beállok én is a pult mögé, hogy kiszolgáljam az édesszájú vendégeket. Mire a tömeg végre eloszlik, kissé fellélegezhetek.

Úgy látom igencsak elegáns, világoskék ing, sötét nadrág, és fekete cipő van rajta, mintha csak egy meghallgatásról esett volna be. A fáradtságtól már nem igazán tudok gondolkodni, így gyorsan odasietek, hogy megkérdezzem tőle, mit szeretne, annak reményében, hogy utána végre érdemben is foglalkozhatok majd a sütéssel. Úgy érzékelem, hogy a fiatalember teljes mértékben tanácstalan, így szívesen átadnám a stafétabotot Mercenek, tekintetem azonban hiába keresi a lányt. Ekkor a férfi felém int, hogy menjek. Egészen közel állok hozzá, a pult másik végén, és ekkor tudatosul bennem, ki is áll velem szemben.Szívem hirtelen elkezd egyre erőteljesebben kalapálni, érzem, hogy a gyomrom is fel leliftezik. Guillem még mindig dilemmázik előttem, én pedig tekintetemmel még mindig Mercet keresem, hátha elmenekülhetek, de már túl késő. Abban a pillanatban Guillem is rám ismer. Látom a szemében.Néhány másodpercig szótlanul nézzük egymást. Az a sok kézzel írott levél, ajándék, amivel egymást megörvendeztettük, és amik által szívembe számomra is új, egyben ismeretlen érzések költöztek, ezek most egy másodperc töredéke alatt feltörnek belőlem. Szemembe könnyek szöknek, amelyeket azzal próbálok palástolni, hogy egyetlen szó nélkül kirohanok a mosdóba és magamra zárom az ajtót.Szívem hevesen ver, én pedig a halvány fény tükrében meglátom az arcomat, amelyre most a döbbenet húzott álarcot. Gyorsan megengedem a csapot és hideg vízzel megmosom az arcomat, melyet olyan forrónak érzek, mint még soha. Miután megtöröltem, megigazítom a copfba fogott hajamat, a kötényemet a kezembe fogom és kilépek az ajtón. Hirtelen elém toppan Merce aki kérdőre von, majd közli, hogy kiszolgálta Guillemet és hogy a férfi még mindig rám vár. Kötényemet még mindig a kezemben szorongatom, majd minden erőmet összeszedve előre sétálok. Ismét találkozik a tekintetünk. Guillemmel szemben állok, aki a kezében a megvásárolt süteményt szorongatja. Először nem szól semmit, csak zavartan néz, majd pár pillanatot követően csupán annyit szól fennhangon: Léda! Hangja meglepetten csendül fel, de egyben hangosan is, amire a távolban Merce is felkapja a fejét.
- Mit csinálsz Gironában? – kérdezte egy kissé elcsukló hangon.
- Nos, én....ahogy látod, itt dolgozom. –szóltam, és kínosan rendezgettem a kötényemet a kezemben.
- Ezt nem tudtam. Miért nem szóltál erről? – kérdezte Guillem.
- Nem tudom. Talán attól tartottam, hogy többé nem vagy kíváncsi rám. Hiszen ezt írtad legutoljára....emlékszel? – vontam kérdőre. Láttam rajta, hogy keresi a válaszokat...
- Nem találkozunk egyik este? Ha már úgyis itt élsz, elmehetnénk valahová.
- Nem is tudom...jó, legyen. A héten még a szombati napon viszonylag időben végzek, utána esti műszakom lesz.
- Alkalmazkodom hozzád. Szeretném, ha beszélnénk. – fogta rövidre.
- Akkor legyen mondjuk szombaton.
- Rendben van. Eljövök érted.
- Figyelj, 5-kor végzek, és utána még haza kell mennem. Találkozzunk 7:30-kor a székesegyháznál, úgyis régóta szeretnék egy kicsit turistáskodni a városban.
- Nekem így is megfelel. Akkor szombaton. – bólintott beleegyezően Guillem.
- Szombaton. – szóltam, majd Guillem az ajtó felé sétált, de még visszanézett majd rám mosolygott. - Viszonoztam mosolyát, majd kilépett az ajtón és elsétált. Az ajtóhoz léptem és tekintetem még egy ideig követte őt, míg végleg eltűnt a hömpölygő tömegben...