Nem vagyok hajlandó a városba gyereket szülni!

Egy kis faluban nőttem fel, de mégis közel Budapesthez. Egy gyönyörű Dunakanyar menti településen, hegyekkel és a folyóval körülölelve. Olyan gyerekkorom volt, amit minden kölyöknek kívánok. Eleve egy gyereknek nagy szüksége lenne a kertre, ahová bármikor kiszaladhat játszani, na meg persze a szülőnek is. Hiszen nagy segítség, ha a gyerek tombolna, ki lehet ereszteni valahová, ahol azért mégiscsak biztonságban tudhatjuk, anyuka pedig közben főzheti az ebédet vagy kiporszívózhat, közben az ablakból lesheti a csemetéjét. De nem kell ott lennie vele folyamatosan.

Amikor már nagyobbak voltunk, kijártunk az utcára is bringázni a tesómmal, fél napokat ott töltöttünk, és róttuk a köröket, vagy elmentünk az erdőbe bunkert építeni. Volt, hogy az összes gyerek összegyűlt, hatalmas focimeccseket rendeztünk a mellettünk lévő réten. Nem volt probléma, ha el akartunk menni fagyizni, anya adott pénzt, felpattantunk a biciklire és eltekertünk a közeli fagyizóhoz.

Az iskolába gyalog jártunk, mert 10 percre volt a házunktól. Eleinte persze anyukám elkísért minket, de amikor már nagyobbak lettünk, egyedül járhattunk haza. Szinte egy külön program volt, hazabattyogni az iskolatársakkal nagy bandában. Nem csoda, hogy a tíz percből egy óra lett. Telefonunk nem volt, de a szüleink nem aggódták halálra magukat, mert tudták, hogy bármerre is csavargunk, a faluban biztonságban vagyunk, és előbb utóbb, ha megéhezünk, biztosan hazamegyünk.

Tudom, hogy nagyon sokan nőnek fel városban, és nekik is biztosan klassz gyerekkoruk volt, de hogy őszinte legyek, el sem tudom képzelni, milyen lehet úgy felnőni, hogy nincs a közelben egy kert, erdő, nem lehet kimenni az utcára játszani. Hová mennek a gyerekek, ha éppen nincs a közelben játszótér? De ha lenne is, nem biztos, hogy le merném engedni a csemetéimet, hiszen egy nagyvárosban ezer ember fordul meg, míg egy faluban nagyjából mindenki ismer mindenkit. És persze ott is történhet bármi, de a városban sokkal több veszély leselkedik a gyerekekre. Nem tudom, hány évesnek kell lennie, mire azt mondom, hogy itt egy BKV jegy, elmehetsz egyedül a barátodhoz. Mert sajnos arra a szülőknek nincs mindig ideje, hogy a gyerekkel menjen biciklizni vagy átdobja autóval az iskolatársához, hogy játszhassanak.

Hiába élek évek óta a fővárosban, a lelkem, mélyén még mindig egy vidéki lány vagyok, és tudom, hogy rengeteg szülő szuperül felneveli a gyerekét itt is, de én tulajdonképpen nem is akarnám. Lehet, hogy sokan azt gondolják, sznob vagyok, hiszen nem engedheti meg magának az emberek jó része, hogy kertes házat vegyen, és nem választás kérdése, hol neveli fel a gyerekeit. Ezzel teljesen tisztában vagyok.

De én nagyon szeretném a gyerekeimnek azt megadni, amiben nekem is részem volt.

És amennyiben lehet, legalább egy kis kertet biztosítani számukra, egy viszonylag nyugis utcában, ahová biztonsággal kiengedhetem őket, hogy ne kelljen megvárniuk a hétvégét, hogy elmenjünk együtt biciklizni vagy kirándulni. Szeretném nekik megadni azt, hogy ha akarnak, bármikor kimehessenek a természetbe, a barátaik gyalogtávra legyenek, és akármikor átugorhassanak egymáshoz. Ne otthon nyomkodják a telefont, mert az egyszerűbb, mint találkozni a kispajtásokkal.

Majd ha nagyok lesznek, ráérnek a városi forgatagba bekerülni, de addig élvezzék a vidéki nyugalmat és a természetet, ahogyan én is tettem, mert azt a gyerekkort nem cserélném el semmire! Akárhogyan is, ha oda kerül a sor, hogy érkeznek a gyerekek, azonnal elmenekülök a betondzsungelből!

Nyitókép: Shutterstock