Attól még, mert nem bőgök folyton, igenis vannak érzéseim!

Tinédzser korában figyelt fel erre a tulajdonságára. Akkortájt, amikor népszerű lett az internet használata, az online közösségek kialakulása, és ő is bele került ebbe a forgatagba. Persze előfordult, hogy ez nem volt zökkenőmentes, tekintve, hogy Helga külseje és stílusa a környezetében is elég megosztónak bizonyult – ez pedig kiütközött a netes világban is.

Emiatt sokszor szóltak be neki, sőt, ezeket a helyzeteket nevezhetjük verbális bántalmazásnak is, azonban a lány erre maximum egy-két rakoncátlanabb szívdobbanással reagált, de arca sem rezdült a történtek hatására, és könnyekre sem tudták fakasztani. Olyannyira nem tette közhírré a sérelmeit, hogy még a családja és a barátai sem tudtak róluk.

Később a szerelmi csalódásokat is önerőből dolgozta fel, amikből jó párat megélt. Bár ezek közül néhányba beavatta a barátait is, valójában a kibeszélés sem változtatott azon, hogy nem érzett semmit a történtek után. Ez alapvetően jónak is tekinthető, hiszen így legalább elmondhatja magáról, hogy sosem volt még igazán padlón, ami lássuk be, keveseknek adatik meg.

Az ebből következő előnyöket azonban kevésbé tudta megélni, ehelyett viszont sokszor szembesült azzal, hogy a környezete megkérdőjelezte a szavai súlyát. Hiszen ha sosem repes az örömtől, remeg a félelemtől, vagy sír a fájdalomtól, akkor vajon komolyak-e egyáltalán a szándékai? Bizonyára nem - gondolták sokan.

A sírás sem volt jellemző rá. Sőt! Míg általánosságban mindenhonnan azt kapta, hogy a sírás tisztít és segít az embernek megkönnyebbülni, Helgára inkább nyomasztó hatást gyakorolt. Nem értette, mások hogyan tudnak felszabadulni a könnyektől, miközben őt csak még jobban elszomorította, ha szabadjára engedte őket.

Évtizedek óta az egyetlen dolog, ami szomorúságában megsiratta, az keresztapjának halálhíre volt, akivel nagyon közel álltak egymáshoz. Talán egész életében akkor sírt a legkeservesebben, majd pedig a temetésen. Azóta pedig jóformán egyáltalán nem sír, maximum nagyritkán a nevetéstől, de valójában a halovány mosolygás volt az egyetlen pozitív reakciója a világra.

A beszélőkéje azonban nagyon is a helyén volt. Érzelmileg ugyan robotnak titulálták, de azt senki nem vehette el tőle, hogy mindenkit ledumált a lábáról. Előre kiforrott, kigondolt definíciói voltak a világ különböző és minden dolgára, szituációjára. Magabiztos lábakon állt ilyen téren. Ez később a munkahelyén is jól jött, és voltaképp a problémamegoldó készsége is kitűnő lett ezáltal – mindig tudta mit mondjon, még ha érdemben cselekedni nem is feltétlenül tudott.

Ezért, amikor a szűk családjában felütötte a fejét a veszteség szele, ő bizonyult bástyának. Hála érzelmi robotságának, nem vette át környezetének kétségbeesett és letargikus állapotát, katonásan, biztató szavakkal látta el a körülötte lévőket. Tudta, hogy ha ő is hasonló reakciót produkált volna, mint a többiek, nem maradt volna egyben a család. Magabiztos, segítőkész ölelésébe vonva tartotta a szeretteiben a lelket, önmagáról pedig úgy vélekedett: majd egyszer összeszedegeti a saját darabkáit is, ha a számára fontos embereket biztonságban tudja.

Nyitókép: Shutterstock

Pokk Brigitta