A barátaim között találtam meg az igazi családomat

A szüleim nem váltak el, egy öt évvel, fiatalabb húggal és egy tíz évvel, fiatalabb fiútestvérrel ajándékoztak meg. Nem nélkülöztünk soha, de nem is voltunk gazdagok.

Amikor a húgom megszületett határozottan háttérbe szorulva éreztem magam. Azzal együtt, hogy nagyon vártam a kistestvéremet, amikor végre megérkezett minden csak körülötte kezdett forogni. Már a születése pillanata is hibátlan volt, az enyémhez képest legalább is biztosan. Képes volt arra, amire én nem. Időben született meg, majd közel egy éves koráig anyatejen élt. Ő volt a tökéletes gyerek, akihez akarva akaratlanul, de hasonlítgatni kezdtem magam és érthető módon minden szituáció után én voltam az, aki kevesebbnek bizonyult. Már a szüleink is így könyveltek el bennünket, hogy a kicsi az úgyis mindenben megelőzi a nagyot.

Az öcsém érkezése után csak még nehezebb lett a helyzet, és már általános iskolás gyerekként azt éreztem, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálok a szüleimnek úgysem leszek elég jó.

A középiskola és az egyetem alatt ez az érés csak még inkább elmélyült bennem. Még a diplomákkal sem tudtam kicsikarni azt a fajta szeretetüket, amire már évek óta vágytam. Ellenben a két kisebb testvéremmel, hiszen velük nemcsak teljesen másként kommunikáltak, de rendszeresen tükörként tartották eléjük a jó tulajdonságaikat és az érdemeiket. Az érzés, hogy soha nem ért meg a saját családom sőt, a legtöbb esetben elítél azért, ami vagyok egy olyan falat húzott kettőnk közé, amit egyik oldalról sem lehet ezután maradéktalanul lebontani.

Amikor egy intim, számomra érzékeny problémámról beszéltem az anyámnak, és ő bármilyen vigasztaló szó nélkül, elmesélte a barátnője lányának tündérmesébe illő boldog pártalálását, vagy szakmai sikereit, majd hozzátette hogy „na látod neked is így kellett volna", vagy „nem értem, hogy neked miért nem volt jó a rendes fiú, azóta te is feleség lennél." Akkor egyetlen dolgot éreztem, azt, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy mi van velem, és nem szereti azt aki lett belőlem.

A húszas éveim második felében rájöttem, hogy tulajdonképpen bármit is csinálok, soha nem leszek nekik elé jó, mindig találnak bennem valami olyan kivetnivaló dolgot, amit úgy kellett volna csinálnom, mint valakinek a lánya, aki sokkal sikeresebb és boldogabb életet él, mint én.

Ez a felismerés egyetlen dolgot indított el bennem. Akármennyire fájt is de a magam védelmében, azért, hogy ne kelljen végighallgatnom a negatív kritikákat szinte száz százalékban megszüntettem velük a kapcsolatomat. A hazalátogatásokat évi egyre redukáltam, és azon kívül, hogy köszönöm jól vagyok, többet nem árultam el nekik magamról. Ezzel együtt észrevettem, hogy a baráti társaságomban olyan mély, őszinte, feltétel nélküli kapcsolatokra találtam, akikkel pontosan azt a szeretetet adjuk meg egymásnak, amire a másikunk vágyik.

Ami pedig a legfontosabb, hogy soha semmilyen körülmények között nem ítéljük el egymást, sőt még akkor is megértéssel és szeretettel fordulunk egymás felé, amikor nyilvánvalóan rossz döntést hozott a másikunk. Éppen emiatt a biztonság miatt, mindig színtiszta őszinteséggel fordulunk egymás felé, nincsenek titkaink és a legtöbb esetben már az arcmozdulatainkból tudjuk, hogy mire gondol, vagy mit érez a másikunk, hogy mi az, amivel segíteni tudunk egymásnak. Vádlás, bántás, kérdőre vonás és számonkérés nélkül azért szeretjük és értékeljük egymást, amik igazán vagyunk. Senki sem akar megváltoztatni senki, és nincsenek elvárásaink, mert tudjuk, hogy bármi történjék is egymásra mindig számíthatunk.

Igaz, hogy az elmúlt években már egy fél arasznyit javult a kapcsolatom a vérszerinti családommal, de rájöttem, hogy az anyukámat, az apukámat, a kis és nagy testvéremet is a barátaim között találtam meg, akikkel az évek alatt barátokból család lettünk.

Együtt ünnepeljük az piros betűs ünnepeket, tortát sütünk egymás születésnapjára, elkísérjük egymást az orvoshoz, ápoljuk egymást, ha valaki beteg lesz. Együtt sírunk, ha valaki gyászol, és együtt nevetünk, ha egyikünk élete legboldogabb időszakát éli át.

Azt mondják, hogy a családját nem válogathatja meg az ember, de a barátait igen. Így az is megtörténhet a barátokból lesz a tökéletes család.

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock