Miért bűn, ha nem vagyok depis a szakítás után?

Ez a folyamat a legtöbb esetben még akkor is nagyon nagy fájdalmakkal jár, ha mi mondtuk ki, hogy legyen vége.

A szakítás elsiratása olyan akár egy valódi gyászmunka. Elveszítünk egy olyan fontos embert, aki azelőtt a világot jelentette számunkra. Törvényszerű lenne, hogy a szétválás utáni rövidebb vagy hosszabb időszakot átsírt éjszakák, koplalás, és egy nagy adag cukormentes fagyi társaságában a világ összes romantikus filmje kövesse. Ám ritka kivételként ugyan, de az is megesik, hogy a távolság felszabadulást, megkönnyebbülést, és örömet okoz.

Így történt ez velem is.

A kicsivel több, mint hat évig tartó párkapcsolatom utolsó egy évében rengeteg hullámvölgy volt a kapcsolatunkban. Minden vitát egy újabb vita követett, az is megesett, hogy naponta háromszor, négyszer kibékültünk, majd újra összevesztünk. Ilyenkor gyakorta vágtuk egymás fejéhez, hogy „elegem van, szakítunk" vagy „betelt a pohár, elkötözöm". A fenyegetőzéseink ellenére, soha nem lépett egyikünk sem. Egy idő után szinte ez lett az alap, hogy így vagy úgy, előbb vagy utóbb, de úgyis mindenen összeveszünk.

Mivel teljesen túlnőttek rajtunk ezek a folytonos játszmák, és súrlódások ugyan fokozatos léptekkel, de borzasztóan távol kerültünk egymástól. Ekkor éreztem először, hogy hiába élek párkapcsolatban, mégis folyamatosan magányos és frusztrált vagyok. Egy, a semmiből kirobbanó veszekedéssel töltött éjszaka után mérhetetlen szomorúság fogott el. Tudtam, hogy menthetetlen a kapcsolatunk. Próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy megmentsem és próbáljam újra megtalálni az elveszett érzelmeket, de nem ment. Rengeteget sírtam, olyan súlyos szomorúság nehezedett rám, amit talán még soha nem éreztem. Vissza akartam kapni azt a fiút, akibe annakidején beleszerettem. De helyette minden reggel egy idegen ébredt fel mellettem, akivel nem tudtunk jól működni együtt. Több hónap telt el ebben a végtelennek tűnő szürkeségben, majd egy napon nem bírtam tovább.

Szakítottam.

Mindketten zokogva búcsúztunk el egymástól. Napokig fel sem tudtam fogni, hogy képes voltam megtenni ezt a lépést, és hogy ez nekem is ilyen borzasztóan fáj. De körülbelül egy hét után, szabadabb és boldogabb lettem, mint valaha. A barátaim meglepődve konstatálták, hogy annak ellenére, hogy teljesen biztosak voltak benne, hogy darabjaimra hullok, kisimult arccal mosolyogva találkozom velük.

Mindeközben az exem a poklok poklában találta magát. Egy pillanatra elfogott a lelkiismeret-furdalás, amiért a szétválás után alig néhány nappal, nem a szenvedésről szóltak a mindennapjaim.
Miért kellene bűntudatot éreznem, amiért nem vagyok depis a szakítás után?

Az egyedül töltött hetekben csak arra koncentráltam, hogy visszakapjam azt az életvidám, boldog, szabadon szárnyaló énemet, akit teljesen betemetett a viták és a szomorúság homokvihara. Lehullottak rólam a láncok és szinte fellélegeztem. Jól voltam, és minden egyes nappal jobban lettem, de miközben arra vártam, hogy egy váratlan pillanatban ledönt majd a lábamról a szívszaggató magány.

Nem így történt. Talán azért nem, mert már a kapcsolat utolsó hónapjaiban elgyászoltam az elmúlt éveket.

Magamra találtam, visszanyertem a rég elveszett önbizalmam, és megszületett bennem a vágy, hogy újra megismerjek valakit. Vágyom a szerelemre, vágyom arra a párkapcsolatra, amiben talán majd boldog feleséggé és anyává is válhatok.

Makra Lídia

Nyitókép: Shutterstock