magazin apa család kibeszélő blogbejegyzés szuperhős lánya
Elsőszülött lány gyermekként csöppentem bele a szüleim házasságába, apukám ekkor csak kicsivel volt több, mint huszonöt éves. Nem voltam kimondottan sem apás, sem anyás gyerek. 

Inkább azt mondanám, hogy mindkettejükkel megvoltak azok a személyes programjaim, amik szorossá tették a kapcsolatunkat.

Azt mondják, hogy a lányok olyan pasikat választanak amilyen az apjuk. Rám ez eddig azt kell mondanom, hogy sajnos, de soha nem volt jellemző. Apu egy kreol bőrű magas, sötétbarna szemű, még a barátnőim szerint is jó pasi, aki fiatal kora óta imád motorozni, sportolni, főzni, jó a humora és amellett, hogy erős határozott és kitartó nagyon kedves is. Bár lehet, hogy minden lány így látja az édesapját még akkor is, ha az már túl van az ötvenen.

Mindig imádtam azokat, a délutánokat, amikor ő jött értem az iskolába, mert tudtam, hogy olyankor még teszünk egy titkos látogatást a kedvenc fagyizónkba és tonnaszámra esszük majd a csoki fagyit. Ő tanított meg úszni és biciklizni, sőt a medence széléről fejest ugrani is. Egyetlen szavát sem kérdőjeleztem meg soha, mert tudtam, hogy ha ő valamire azt mondja, hogy úgy lesz, akkor az úgy is volt, akkor és abban, formában, ahogy ő megígérte.

Bizalmas, és szeretetteljes kapcsolat volt köztünk a születésem óta, de talán a húgom várása és érkezése volt az az időszak, ami még inkább összehozott minket. Anyukám ugyanis a kilenc hónap felét kórházban töltötte, így apuval ketten maradtunk. Együtt főztünk és ettünk, takarítottunk, bicikliztünk, kutyát sétáltattunk, strandoltunk, látogattuk anyut a kórházban, egyszóval mindent közösen csináltunk. Hihetetlenül jó csapatot alkottunk, és szerencsére ezt a cinkos összhangot a mai napig megőriztük.

Forrás: Shutterstock

Még felnőtt koromban is úgy gondoltam rá, hogy ő a legerősebb férfi a világon, akinek nincs lehetetlen és még megfázva sem láttam soha. Majd egyik nap egy rövid, ám annál megrázóbb telefonhívás után tudatosítanom kellett magamban, hogy bizony az én apám is halandó.
A diagnózis egyértelmű volt, és mindennél félelmetesebb: vastagbélrák.

Az anyám a húgom az öcsém és én azt hittük, hogy álmodunk. Az alig ötven éves, sportos, egészséges és életerős férfit egyszer csak gyengének láttuk, aki amiatt aggódott, hogy a műtét után láthat-e még minket valaha.

A diagnózis után néhány héttel már megvolt a műtét időpontja is, mi pedig azért imádkoztunk, hogy minden a lehető legjobban sikerüljön. Még ma is hihetetlen felfogom, hogy műtőasztalra kellett feküdnie annak az embernek, aki addig mindennél jobban vigyázott rám. Szerencsére a több órás műtét közben rá is vigyáztak. A sikeres beavatkozás, és a lábadozás után, nemet mondva a kemoterápiára ma jobban néz ki mint valaha.

Egy hajszálon múlt, hogy örökre elveszítjük-e egymást. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert a sors a legnagyobb ajándékot adta nekünk, az időt. Már közel öt évvel a betegség után, azóta is tünetmentesen, apám boldogan és szeretetben éli az életét. Aki nem ismeri a történetét vagy nem találkozik vele az uszodában, észre sem veszi rajta, hogy ilyen hatalmas dolgon esett át.

Azóta amikor a kezembe akadnak olyan gyerekkori képek, ahol éppen a hátán cipel vagy csak a kezemet fogja, hálával töltődik meg a szívem. Mert ő nekem mindig az lesz, akinek nincs lehetetlen, aki gyerekkoromban tökéletesen tudott kiskutyát rajzolni, focizni, kosárra dobni, spagettit főzni, ma pedig örömmel átjön hozzám két mozdulattal megszerelni a villanyt, és ami a legfontosabb életben maradt akkor is, amikor a legnehezebb volt. Túlélte a rákot, az én szuperhős apám.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.