Nekem egy férfi sem mondja meg többet, hogy mit vehetek fel!

Kezdődött az apámmal. Serdülőként élveztem, hogy bár nincs még mellem, legalább szép formásak és hosszúak a lábaim. Amikor jött a jó idő, egyből harisnyára és rövid szoknyára váltottam. Persze apám, ha épp otthon volt reggel, egyből jött azzal, hogy ez a szoknya túl rövid, kilátszik belőle a fenekem, ne mutogassam magam a fiúknak. Egyszerűen megőrjített ezzel, pedig egyszer sem vettem fel combközépnél feljebb érőt.

Aztán elérkezett a magas sarkú korszakom. Nagyon kopogok, iskolába minek ilyen flancolás, tönkre fogom tenni vele a lábamat, így is elég magas vagyok, zsiráf vagyok, el fogok esni... teljesen kiborított, ugyanakkor csak azért is felvettem őket.

Ebben az időben lett először barátom. A rövid szoknyákat ő sem szerette rajtam, de nem szólt bele, épp csak fintorgott, mikor meglátott bennük az iskolában. Egy idő után el is hagytam őket. A kapcsolat nem tartott pár hónapnál tovább, diákszerelem az utolsó gimis évben, nem is lehetett volna sokkal többet várni.

Mikor különköltöztem, a lakótársnőim ruhatárát látva én is picit bátrabban kezdtem öltözni. Addig maximum ugye a lábaimra voltam büszke, és észre se vettem, hogy egészen nőies alakom lett. Valamelyest megnőttek a melleim, amiket push-up melltartókba bújtattam. Élveztem, hogy a fiúk, férfiak megnéznek, ezek a pillantások pedig a szűkebb felsőknek és ruháknak köszönhetően egyre csak szaporodtak. Így ismert meg a nagy szerelmem is.

Az elején még minden jól ment, aztán – így visszagondolva nagyon sunyi módon – elkezdett átalakítani. Leszoktam a magas sarkúkról, a szűk ruhákról, majd az A vonalú, térdig érő szoknyák szaporodtak meg a szekrényemben. A kivágott felsőket csak vele hordhattam egy idő után, de akkor szinte kötelezően. Imádta, ha a melleimet bámulták a férfiak, de csak, ha vele voltam. A kötelező jelleg miatt már nem élveztem annyira ezek viselését, és inkább ingeket kezdtem hordani, ami neki ugye nem tetszett. De talált megoldást, kigomboltatta velem, hogy szinte már kilátszódjon a melltartóm.

Az összeköltözés után a ruházkodásommal kapcsolatos elvárásai eldurvultak. Reggel meg kellett mutatnom, hogy mit akarok felvenni, és ő vagy jóváhagyta, vagy nem, vagy csak megjegyzést tett rá. Úgy éreztem magam mint egy fiatal lány, akit az apja szabályoz. Pont úgy, mint amikor apám szólt be a szoknyáim hossza miatt.

Nem emiatt, de a sok vita, a szakítás-kibékülés halmaza után, 3 év után szakítottunk.
Jött az életemben egy nyugis év, amikor nem ismerkedtem. Leginkább nadrágokban és bővebb felsőkben mászkáltam. Nem akartam rejtegetni magamat, talán csak nem akartam emlékezni a rossz élményekre, amiket a barátom okozott az öltözködésemmel kapcsolatban bennem

Átnéztem az összes ruhámat, felpróbáltam mindet a nagy tükröm előtt, és elkezdtem szortírozni, mászkáltam bennük, és végig gondoltam melyik darabban és milyen kombinációban érzem jól magam. Amikben nem éreztem jól magam, mentek a nagy zsákba, és felírtam, hogy mi az, amire szükségem lenne, majd felmentem a netre. Két héttel később kevesebb ruhával ugyan, de végre megélhettem, hogy olyanok lógnak és ülnek a szekrényemben, amiket én akarok viselni.

Nem máshoz igazodva öltözöm fel reggel, csak magamnak akarok tetszeni, csak magamnak akarok megfelelni. Nekem többet férfi bizony nem fogja megmondani, hogy mit viselhetek és mit nem!

A cikket Márton Hajnalka írta.

Nyitókép: Shutterstock.com