A gyerekem jelmondata: Fejjel a falnak!

Mindig is hittem a nevelés hatalmában. Aztán megszületett a kisfiam és sok dologról megváltozott a véleményem, többek között erről is, mert hiába a következetesség, a tanítgatás, okítás, igenis vannak dolgok, amelyek – ha nem is a genetikából, de bizony – a személyiségünkből fakadnak. A kisfiamnál ez nagyon markánsan érződik.

Amikor terhes voltam és feljajdultam, mert a kicsi állandóan rugdosott odabenn, sokan nevetve mondták, hogy szokjak hozzá, ugyanis

Jót mosolyogtam ezen, mert úgy gondoltam, mit várunk egy babától, aki be van zárva egy apró helyre, persze, hogy feszít, nyom, rúg, ez még nem jelenti azt, hogy idekinn is hasonlóan fog viselkedni. Pedig észlelhettem volna az intő jeleket, például azt, hogy amíg a szintén terhes barátnőim nevetgélve vacsiztak mellettem, addig nekem egy falat sem ment le a torkomon, mert hol a gyomromat püfölte a gyermekem, hol a húgyhólyagomat – úgyhogy rohanhattam pisilni -, netán olyan vitustáncot járt az egész hasam, amelynek csodájára járt mindenki, aki látta.
Esténként, amikor lefeküdtem az ágyba, menetrendszerűen elkezdődött a fészkelődés – és nem én kerestem a helyemet az ágyban, hanem a kisfiam odabenn. A vége általában ugyanaz lett minden alkalommal: hatalmas hullámzás közepette, addig mocorgott, míg a hasam jobb oldalán meg nem jelent egy kemény púp, amely nekem borzasztó kellemetlen volt. Feszített veszettül, így mindig megsimogattam, bár nem tudtam eldönteni, hogy a buksiját, a fenekét vagy a lábát nyomja teljes erőből neki a hasfalamnak.

És valóban – amilyen bent, olyan kint is

Nálam igaznak bizonyult a jóslat, azaz amilyen izgága volt bent a kisfiam, olyan lett kint is. És minél idősebb lett, ez annál jobban látszott is rajta. Mire megtanult járni, már bizonyossá vált,

Tudom, minden gyereknek lételeme a mozgás, na de ennyire? Szélvészként söpör végig mindenhol, ahol megjelenik, s egyetlen percre nem ül meg a fenekén – kivéve, ha valami tényleg nagyon érdekli. Akkor viszont olyan koncentrációra képes, hogy magam is elámulok. A napok jelentős részében azonban állandó mozgás jellemzi. Születése óta naponta kétszer jártam vele sétálni, s ezt a szokást, a mai napig tartjuk. Sokszor az az érzésem, hogy mi treníroztuk túl szegényt, mert egy tíz kilométeres kirándulást minden gond nélkül végigcsinál, igaz nem gyalog, hanem futóbringával.

Mind szó szerint, mind átvitt értelemben. Nem ismer akadályt vagy lehetetlent és a „nem" szóra kifejezetten az alkalmi süketség jeleit mutatja. Ebből aztán számos konfliktusunk akad, mert két dudás egy csárdában nehezen fér meg, a mi családunkban ráadásul nem is kettő, hanem rögtön három dudás is akad a két Bak szülő és a Kos gyermek személyben.
A „fejsérülések" is mindennaposak nála – állítólag ez is a Kosok jellemzője – hol az asztalra harap rá, mert nem tud nyugton ülni, hol a kanapéról vetődik le fejjel előre, hol simán csak nekimegy az ajtófélfának egy rosszul kivitelezett kanyarodás következtében.
Egy biztos: mi sosem unatkozunk. Állandóan mozgásban tart minket, így a legritkább esetekben üldögélünk csak otthon. Azt is mondhatnám, hogy igazán fitt család vagyunk, bár bevallom, én örülnék egy otthon punnyadós hétvégének néha. De a kis Kost nem erre találták ki, neki ingerek kellenek, új információk, új élmények és rengeteg mozgás, hogy levezesse végtelennek tűnő energiáit, amelyek ha feltorlódnak benne hangoskodás, rosszalkodás és mérhetetlen dac formájában törnek elő, mint amikor a vulkán a felszínre köpi a fortyogó lávát.

S ha véletlenül mégis leülne a család legkisebb tagja, mondjuk enni vagy rajzolni, az asztal alatt a lábamnak támasztja a talpát és csak tol vagy dagaszt, mint a macskák, mert akárcsak egykor a pocakomban, idekint is imád feszíteni. Sőt, ha az esti altatásnál összebújunk, akkor sincs ez másképp, csak olyankor a buksiját támasztja nekem és azzal nyom.
Most legalább már tudom, miért éreztem állandó feszülést a hasamban a várandósságom idején és miért púposodott sokszor furán a pocakom.

Nyitókép: Shutterstock