Nem vagyok rajongó típus

Tinikorom bálványai kétoldalas posztereken pózoltak. Minden lánymagazinban akadt belőlük pár és a legtöbb kortársam megszállottan gyűjtögette is plátói szerelmének képeit, hogy kitehesse őket a szobájába. Akadt, aki Tom Cruise-ért rajongott, akadt aki Val Kilmer-ért, másokat a fiatal Johnny Depp hozott lázba vagy valamelyik öttagú fiúbanda egyik-másik tagja. Ragyogó tekintettel mutogatták egymásnak az újabb és újabb plakátokat, de az sem számított ritkaságnak, ha valaki, egy egész füzetet ragasztgatott tele olyan fotókkal, amelyek rajongásának tárgyát ábrázolták.

Engem valahogy nem hozott lázba ez a téma

Érdekes, mert engem sosem kapott el a sikongathatnék, ha megláttam egy jóképű fiút, legyen az a barátnőm tesója vagy valamilyen sorozatsztár.

tetszett egy-egy színészek, zenész, de korántsem éreztem azt az imádatot irántuk, ami a legtöbb kortársamat jellemezte. Poszterem sem nagyon akadt.
Egyszer mégis felragasztottam a falra Tom Cruise képét, amelyen szívdöglesztően vigyorgott a Top Gun egyik jelenetében. Szerettem azt a filmet és lássuk be, Tom is remekül mutatott a pilóta napszemüvegben... ám néhány nap után idegesíteni kezdett Mr. Cruise állandó jelenléte, így száműztem őt a szekrényem belső ajtajára, majd nagyjából egy hónap múltán teljesen meg is váltam tőle.

Felnőttként sem lettem jobb

Ez az attitűd pedig a mai napig megmaradt. Egyszerűen nem vagyok rajongó típus. Vagy legalábbis nem a klasszikus értelemben. Sosem tudtam igazán bálványozni semmit és senkit. Akadtak néha becsípődéseim, például kiskamaszként oda-vissza voltam a Váratlan utazás sorozatért és a könyvért is, Anne Shirley kalandjaiért, később pedig a Szívek szállodája epizódjaiért – bevallom, még most is megnézem őket, ha belefutok az ismétlésekbe -, de ezeknél sokkal inkább a történet és a közvetített életérzés fogott meg, nem pedig egy-egy szereplő vagy színész.

Hogy képesek akár egy évvel korábban megvenni egy koncert- vagy színházjegyet, órákat sorban állni, napokat utazni csakhogy láthassák „ŐT". Autogramot kérni, közös fotót készíteni. Engem ez mind hidegen hagy... Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, de nekem egyik ember olyan, mint a másik.

legyen szó zenészről, színészről, íróról, tudósról vagy bárki másról. A személyi kultusz azonban a lehető legtávolabb áll tőlem. A magánéletben is.
Sosem istenítettem a páromat, hiába voltam fülig szerelmes. Sosem ajnároztam a gyermekemet, pedig nincs nála fontosabb az életemben. Nem látom őket tökéletesnek, emberfelettinek, mindenkinél különbnek. Talán ez is furcsa, mert a szerelmesek és az anyák képesek bárki torkának nekiesni, ha valaki csak csúnyán néz a szeretteikre. Én azonban látom a gyengeségeiket, a hibáikat és ezekkel együtt szeretem őket, szívem minden szeretetével – bálványozás nélkül.

Nagy valószínűséggel ez már így is marad. Nem fogok már magamból kikelve sikoltozni és elájulni, ha rám mosolyog egy celeb, nem fogok országokat átívelő utazásba fogni, csak azért, hogy láthassam XY-t a színpadon. Őszintén szólva, nem is bánom. Nem hiányzik az észveszejtő rajongás - igaz ha más ilyen, az sem zavar, csak nem értem.
Arra azonban kíváncsi leszek, hogyan fogom viselni, ha esetleg a gyermekem lesz ilyen típus... vagy lehet, hogy ez a mai tinik körében már nem is divat?

Ilyen volt egy hamisítatlan tini szoba a '90-es években. Kattints a képre a galériáért!

Nyitókép: Shutterstock